Rohanunk, megtervezzük napjaink minden percét, pillanatát annak érdekében, hogy mindenre jusson elég idő, helyt tudjunk állni a munka, a család és az élet számos területén. A feladat pedig nem könnyű, és gyakran az az érzés kerít hatalmába, hogy bármennyire is igyekszünk, nem elég a rendelkezésünkre álló idő, nem elég a nap huszonnégy órája… A nagy rohanás közepette pedig gyakran megfeledkezünk a legfontosabbról: élni! Pedig az idő megállíthatatlanul és gyorsan telik, mi meg egyszer csak arra ébredünk, hogy eltelt az életünk. A rendelkezésünkre álló időt a rohanás, a rutin, a munka töltötte ki, miközben megfeledkeztünk az élet nyújtotta örömökről… A legapróbbaktól kezdve, amelyek bár picik, igencsak sokat segítenek abban, hogy szebbnek és jobbnak lássuk a világot. A békéről, amely a reggeli rohanás előtt a kávé, tea kortyolgatása közben adódik, amikor nem a napi teendőkön, gondokon aggódunk, hanem csak élvezzük a forró ital ízét, illatát, a szempillantásnyi békés pillanatot. Miközben azon aggódunk, mi az, ami még megoldásra vár vagy éppen hiányzik az életünkből, gyakran elfelejtjük szeretetünket kifejezésre juttatni mindazok felé, akikkel megosztjuk az otthonunkat, életünket, pedig van, hogy csak egyetlen szóval, válasszal tudatlanul is csodássá tehetjük a másik napját. Amikor az élet igazságtalanságán, mások zsarnokságán bosszankodunk, gondoljunk csak arra, hogy van, akinek az volna a legnagyobb ajándék, amiért mi hálátlankodunk. Érdemes ilyenkor megállni egy pillanatra, kiszakadni a rutin fogságából, a mókuskerék életünkből és hálát adni a Fennvalónak mindazért, akik vagyunk, és amink csak van. A családunkért, a barátainkért, az egészségünkért, mindazért, ami olykor már-már természetesnek és magától értetődőnek tűnik, pedig sokan vannak, akik egész vagyonukat odaadnák csak azért, hogy legyen, kivel megoszthassák szeretetüket, életüket.

Hadnagy Éva