Kevés olyan tiszta embert ismertem, mint Ő volt. Akár egy liliom. Tiszta elme, tiszta lélek, tiszta szív. Van, amikor napokig nem jut eszembe, máskor intenzívebben tör rám a hiánya. Néha egy-egy mozdulat, egy mondat, néhány tárgy juttatja eszembe. Például egy ing a szekrényemben, amit ő varrt, s bár odaragadt a vasalóhoz, no meg ki is „nőttem”, de azóta sem selejteztem ki... Gyakran azt gondolom, mint ő szokta a buta emberről, hogy „felütős”, de csak magamban mosolyodom el rajta. Néha elém jön, miközben a fényképalbumot forgatom, sőt előfordult már, hogy békésen visszaköszönt utólag előhívott filmtekercsekről. Egy rég nem látott közös ismerős vagy a ritkán felkeresett közös lakónegyedünk láttán viszont elemi erővel tör rám az emlékezés. Újra átélem a napot, amikor nem találták, látom a személyt, aki a hírt hozta, s a testet, aki már nem ő volt. Éretté váltunk akkor néhány óra alatt. Felnőtt lett a kiránduló társaság, akiket elkísért, s felnőttünk mi is, a barátok, akik az örökkévalóságra szóló ruháit összeválogattuk. És mégis sokszor velünk van. Úgy van, hogy nincs. Csak a hiánya van. A hosszú, éjszakába nyúló beszélgetések hiánya, a közös programok, az utazások hiánya, a ruhacsereberék hiánya, a tortasütő barátnő-keresztanya nemléte, az önzetlen segítségének pótolhatatlansága, az építő viták elmaradása... egy űr, amely nem létezne, egy üres hely, ami nélkül szegényebbek lennénk, ha őt nem ismertük volna. Ma 25 éve zuhant a semmibe. Daczó Katalin