Nemcsak szép, de érdekes és hasznos ajándékot kaptam a szerzőtől. Olyan világba kalauzolót, ahol valamikor gyermekkoromban jártam. Nyelvezete is hasonlóan cseng, mint annak idején, amikor azzal a szándékkal adták a kezembe e műveket, hogy tisztességet, emberséget, kíváncsiságot ébresszen, hogy megszerettesse azt, aminek része vagyok: a természetet. Gyermekké tett ismét a Medve. Többször a könnyem is kiesett, bizonyára annak a szeretetnek köszönhetően, amit belop az ember szívébe ez a sokágú munka, ami több mint 200 remek fényképpel aztán „rá is tesz egy jó lapáttal” az élményekre. Hírfogyasztóként naponta kénytelen-kelletlen követnem kell a medvés híreket is, mert ugyebár a negatív üzenetek közlése, olyannyira fontos ma már a médiában, ami nélkül mit sem ér egy hírcsomag, egy híradás. Nem tartoztam soha a nagyokosok közé. Ám az idő múlása még arra is megtanított, hogy mindig tamáskodjam egy kicsit, mielőtt véleményt nyilvánítanék – bármiről is. Ennek köszönhetően sikerül legtöbb esetben józan véleményt alkotnom egyik másik történet, eset hallatán. Soha nem voltam harcos medvepárti, de soha nem hittem el a medvés történeteket csak azért, mert el akarták hitetni velem. Azért sem, mert nagyon sok megesettel beszélgettem az évek során, s ítélkezés nélkül állíthatom, amit ez a könyv nem sugall, hanem szépen érthetően és emberien kifejt: a medve nem fenevad. Természetesen belemar végső kétségbeesésében, vagy bocsait védve emberbe, akkor is, amikor az a fáról kergeti le, hogy kutyák társaságában örömmel fárassza és rémítse halálra a szerencsétlen medvekamaszt, ahogy azt egyik nekem mesélő előadta. „Hol ő futott elöl, amikor én üldöztem, hol én, amikor szembefordult…” aztán természetes, hogy a kutyák kellett leráncigálják a mintegy 100 kilóst a kergetőjéről. A kávézás közben ítélkező, követelőző sötétzöldek és a medvékről hasonlóan sokat tudó nagyszájúak szentenciája is süket fülekre talál nálam. Akár meg is kérdezhetik ezen uraságok tőlem, hogy akkor te most kinek az oldalán állsz? Válaszom: a teremtés és a természet oldalán, pedig tudom, így mind a két tábor elégedetlen lesz álláspontommal, arra pedig egyiknek se lenne türelme, hogy kifejthessem, miért is vagyok a mezsgyén, és nem egyik vagy másik tábor harcosai között. E szép könyv se szájbarágós, hanem megfigyelések és alapos adatolás eredménye. Dezső László több mint 10 év alatt, lépésről lépésre, hajnalban, nappal, este és éjszaka tanulta meg azt, amit most elénk tesz. Még tartalomjegyzékkel sem próbál ránk hatni, hogy esetleg fontossági sorrendet állíthassunk össze a fejezetek tekintetében e „mesés igazságok és igaz mesék” között, amik aztán azt a képet adják a kárpáti medvéről, ami tény. A mű kisbocs-, mackó- és medvefényképekkel, csiholja a kíváncsiságot, hogy aztán már arra is kitérjen, miért voltak fontosak annyi év feledhetetlen barangolásai. Azt is tisztázza, hogy könyvét nem tudományos könyvtárak számára szánta, de igen azoknak, akiket érdekel a természetszeretetét jutalmazó ismerethalmaz, amit a medvéknek (is) köszönhet. Nem vidám, inkább fájdalmas fényképalbumot tart kezében az olvasó, ami nem hallgatja el a mireánk annyira és annyiszor jellemző felületesség átkát, az odavetett okosságok mételyező voltát, a médiában a „kelendőség reményében” nemegyszer felüllicitált, majd felelőtlenül közölt, a közhangulatot is jelentősen befolyásoló egyoldalúságot. Nem vitatkozni akar, nem próbálja véleményét legyúrni a torkunkon, hogy majd emésztgessük meg, ha tudjuk. Könyve egy igen szelíd, barátságos, jó szándékú alkotás, ami sok-sok esztendő megfigyeléseit, tapasztalatait tárja elénk. Időutazást is tehetünk. Lélekben mindenképp, hiszen a gyermek-, illetve a tiszta ifjúkorban ébredhetünk újra. Ébredhetünk, mert a nyelvezet elringat, nosztalgiával leng be. A természetbúvár szép, szinte lírai vallomása. Azt is meglegyinti olvasás közben valami szerelmetesen simogató érzés, aki már lassan elfelejtette, hogy mesélő erdők suttognak körülöttünk, vadvirágos rétek és némaságukkal is beszédes sziklák, amelyek között az a tiszta isteni törvény uralkodott, amit aztán úgy átírtunk, hogy ma már „vájhatjuk a fejünket”. E könyv a Kárpátoknak a Gyergyói-medencét markában tartó vulkanikus nyugati és üledékes keleti hegységeinek érzékletesen szép bemutatása is. Olyan útirajz, ami térkép nélkül is ügyeli: el ne tévedhessünk itthon. Kalandos esetek is helyet kapnak, amelyek arra hivatottak, hogy a saját bőrön tapasztaltakat megosszák, nem titkoltan azzal a célzattal, hogy nem fenevad a medve. Érdekes megfigyeléseken tanulhatjuk meg, hogy mi is az a medvefa, hogy az erdő és annak csodái csak úgy kerülhetnek lelkünk kincseskamrájába, ha megtanulunk együtt élni a teremtett világ megannyi varázslatával. Nem meglepő, hogy külön fejezetben mesél a Lekvárral kialakult barátságról. De meglepőbb annak a megfigyelésnek az eredménye, amit a Mustárt érintő, tíz év alatt történtek lejegyzéséből tudunk meg. Talán azt is eloszlathatja, hogy „csak úgy ontják a bocsokat a medvék, s emiatt beszélhetünk fékezhetetlen túlszaporodásról”. Tíz év alatt Mustárnak ugyanis a négy alomból csak egy utódja maradt életben! Annak további sorsáért is aggódik a szerző. Persze hogy néha karcos a hangja. Főleg amikor az okos, ám minden medveismeretet nélkülözők osztják az észt. Ő pontosan körvonalazza, mire is lenne szükség a jelenlegi, sokszor valóban bosszantó helyzet orvoslására: nevelésre, alapos megfigyelésre, amit aztán szakszerű döntések sora követ, amelyek se az ember, se a medve kárát nem okoznák. Engem megrázott egy történet: meghívásnak eleget téve, Dezső László medveismertetésre látogatott valamelyik iskolába. A gyermekek kikerekedett szemmel hallgatták. Az ismerkedéskor azt is elárulva, hogy valamennyi kapott már valaha plüssmacit, ami szerintük a szeretet jele volt. Aztán jöttek az igaz történetek, az ember és medvék közötti néha megtörténő konfliktusokról is. A sikeres fellépés végén, ő boldogan még feltett egy kérdést: „Hogyan lehet védekezni a medvék ellen? Szinte kórusban, egyhangúan jött a válasz: ki kell lőni őket!” A könyv külön részt szentel a történelem folyamán és a más-más népek esetében lejegyzett medvékkel kapcsolatos adatoknak. Azt is megtudhatjuk, hogy a világon nyilvántartott tíz legértékesebb medvetrófea közül öt kárpáti barnamedve kilövésének az eredménye. Nálunk lőtték ki! Nem tudományos, de igen okos könyv a Medve. Haszonnal forgathatja laikus és szakember. Egyik a tanulás, másik a megerősítés gondolatával. Zárósorok Kiránduló, túrázó, természetbarát vagyok. Évekkel ezelőtt, 70 éves koromban láttam először medvét. Mármint élőhelyén, a vadonban. (Városban, faluban csak filmen vagy újságban.) Dezső László hívott meg a Köves-patak mellett lévő „találkahelyre”, ahol ő annyi medvés élménnyel (is) gazdagodhatott. Ott lehettem 3-4 méterre Lekvártól is. (Aki időt szakít és megnézi a Zsigmond Attila által forgatott, azóta többször is díjazott Lekvár című filmet, bizonyára eltűnődik, és nem valószínű, hogy csak az ellenséget fogja látni a medvékben). Egészében kellene értékelni a jelenlegi medvemizériát. Ahogy e könyvben, ahol abban bizakodva írta le tapasztalatait a szerző, hogy a józan ész kerekedik felül az érdekeken, a közhangulat eddigi befolyásolásán, az esztelen vadonpusztításon és kizsákmányoláson (fa, eredi gyümölcsök, gombák…), az emberi felelőtlenségen, hányavetiségen, meggondolatlanságon, netán kalandvágyon… Balu, Micimackó, Lekvár, Mustár és e könyvben megismert társai sok mindenre megtanítottak. Ezért szeretném egyszer megérteni a medvék beszédét is. Akkor talán tolmácsolhatnék embertársaimnak is, ahogy Dezső László teszi ebben a mutatós, okos és szép könyvben.

Bajna György

* Dezső László: Medve. Mark House Kiadó, Gyergyószentmiklós, 2021. A nyomtatás és a kötés a debreceni Alföldi Nyomda Zrt. munkája.