Az elmúlt hétvégén többek között a kertben is tevékenykedtem. Örültem, hogy a sok esős, borongós után szép időnk lett, és végre-valahára a kerti munkákkal is lehet haladni. A jókedvem fokozására a jó zenékből is előkészítettem néhányat, és a hangerővel nem fukarkodtam, hiszen a kert hátsó végében is hallani akartam. (Szerencsé(m)re a szomszédok is szeretik a jó muzsikát!) Közben elkezdtem teendőimet. Sajnos, néhány éve két almafa is elindult a pusztulás útján. Mindkettőnek folyamatosan száradtak el az ágai. Eddig minden tavasszal kaptak egy újabb esélyt, ám a mostani kikeletre már egyetlen termőáguk sem maradt. Így nem volt mentség! Arra gondoltam, azért, hogy ne maradjon tuskó, nem vágom ki őket, hanem megpróbálom kiásni, és a helyükre új csemetéket ültetek. Az ásás könnyen ment. A körülbelül 25 centiméter átmerőjű fatörzset mintegy 50 centiméter szélességben körbeástam, és elvágtam a nagyobb gyökereket, majd megpróbáltam kidönteni, ám első próbálkozásra nem jött a várt siker. Aztán rákötöttem a fa egyik ágára egy jó erős kötelet és úgy próbáltam kihúzni. Így sem sikerült. Aztán újabb ásás és gyökérsújtás után jól meglóbáltam a fát, majd erősen belekapaszkodtam a kötélbe, és végre sikerült kidönteni. Az aprítás után kiszedtem a helyén maradt néhány gyökérdarabot és előkészítettem a helyet az „új nemzedéknek”. Közben óhatatlanul is párhuzamot vontam a fa eltávolítása és székelyföldi sorsunk között. Néha mi is úgy vagyunk, mint az almafa (habár még van bőven élet bennünk), hogy áskálódnak ellenünk, megpróbálnak kidönteni, ilyen-olyan csapásokkal sújtanak, de mi ezek ellenére is kapaszkodunk gyökereinkbe. Milyen jó lenne, ha a kitartásunk továbbra sem lankadna, s felnövekvő ifjaink „gyökerét” bár fele annyira sikerülne megerősíteni, mint az elszáradt almafa kapaszkodóit. Vajon, ha ki is döntenek, lesznek csemetéink, amelyek új termést hoznak? Érdekes, hogy mindezen gondolatok közben a Pál utcai fiúk musical Mi vagyunk a Grund című dala is felcsendült, és különösen is figyelmes lettem a következő néhány sorára: „Nagy a világ, és rá se ránt, Hogy errefelé a követ ki veti rá. Ha közel a vész nem remeg a szánk, Le fogjuk győzni, nekünk ez a hazánk.” Vajon lesz bennünk elég kitartás ahhoz, hogy szabad legyen a „Grundunk”? Milyen gyökerek vagyunk? Talán olyanok, amelyek összekapaszkodva segítik egymást vagy olyanok, amelyek a balgatagságuk és féleszűségük miatt a közösséggel együtt mindent (is) bomlasztanak?

Bíró István