Fábián Szabolcs szülőfalujában, Parajdon az Áprily Lajos Általános Iskolában tanít. Bár profi csapatban nem próbálta ki magát, mindig oszlopos tagja volt az iskolai és később az egyetemi kézilabdacsapatnak. A családjában annyira fontos szerep jutott a sportnak, hogy feleségével a sorozat nézése helyett is inkább a sportot választják. Rendkívül hálás szüleinek és feleségének a sok támogatásért. A kollégákkal és a diákokkal való kapcsolatát is remek összhang jellemzi. 

 

– Hogyan és mikor alakult ki a sport iránti szeretete?

 

– Parajdi születésű vagyok és ide is jártam elemi iskolába, az Áprily Lajos Általános Iskolába, ahol jelenleg tanítok. Már kisiskolás koromban kialakult bennem a sport iránti szeretet. Leginkább a labdajátékok foglalkoztattak, mint a legtöbb fiút: mindig csak a foci. Végiglapozva az albumokat a kiskoromban készült fotókon a labda legtöbbször ott is van nálam, elmaradhatatlan volt számomra bármerre is mentem. A legelején a labdarúgás volt számomra az első, de harmadik-negyedik osztályos lehettem, amikor Horváth Zsuzsa és Veres Annamária bemutatták a kézilabda szépségeit, és nagyon hamar megszerettették velem az edzések során ezt a sportágat.

 

– Mikor döntötte el, hogy testnevelő tanárként szeretne dolgozni?

 

– Hetedik-nyolcadik osztályban testnevelő tanárom, Szabó Károly folytatta az elkezdett kézilabda-oktatást, és egy székelyudvarhelyi bajnokság után az ottani kézilabdával foglalkozó tanárok elmondták, hogy a kézilabdázást középiskolában is folytathatjuk. Ez nekem elég is volt, számomra továbbtanulás szempontjából a székelyudvarhelyi Bányai János Szakközépiskola sportosztályán kívül más opció nem jöhetett szóba. Kilencedik osztálytól napi két kézilabdaedzésünk volt, az egyik reggel 7 órától, a másik délután. Így a kézilabda napi szinten életem részévé vált. Érettségi után átgondolva a továbbtanulás lehetőségeit, csak a sport mellett döntöttem, szüleim is támogattak, nagyon jó tanácsokkal láttak el, a fontos döntésekben mellettem álltak és bátorítottak. Így jelentkeztem a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem testnevelés és sport szakára. Itt szakosodásom ugyancsak a kézilabda maradt, 2014 júliusában tettem le az államvizsgát és abban az évben, szeptemberben már munkába is álltam mint testnevelő tanár.

– Beszélne a szüleihez fűződő kapcsolatáról? Az eddigiek alapján nekem úgy tűnik, hogy szoros és virágzó.

 

– Mai napig nagyon jó a kapcsolat közöttünk. Ha csak annyira sikerül nekem is jó szülőnek lenni, mint nekik, akkor elégedett lehetek magammal. Nagyon fontos, hogy egy szülő a gyerekének megadja azt, ami neki kell, és nem azt, amit ő fiatalkorában nem ért el és a gyerekén keresztül szeretné megvalósítani. Minden gyerek másra vágyik, nem szabad rájuk erőltetni dolgokat, fontos a támogatás, az élettapasztalat továbbadása, és én ezt megkaptam. Feleségemmel számunkra is az lesz a cél, hogy a gyermekünket támogassuk abban, amiben jó, nem pedig abban, amiben mi szeretnénk, hogy jó legyen.

 

– Sportolt teljesítményszerűen? Ha igen, mennyi ideig?

 

– A középiskolai évek alatt tagja voltam a székelyudvarhelyi városi korosztályos és az iskola kézilabdacsapatoknak. Ezekkel a csapatokkal jártunk különböző, felejthetetlen emlékekkel szolgáló tornákra. Az egyetemi évek alatt is kézilabdáztam, igaz, itt már csak városon belüli csapatok ellen játszottunk. Mindig megvolt bennem a versenyszellem, szerettem a tétmérkőzéseket, ahol mindenki oda kellett rakja magát a jó eredményért.

– Van egy életét alakító vezérfonal, esetleg mottó?

 

– Számomra mindig fontos volt a céljaim elérése, bármilyen módon történjék is. Fontosnak bizonyult, hogy mondhatni nyugodt természetem van, hisz így sokszor különböző dolgokat jól átgondoltam és mérlegeltem a döntéseket. A diákjaimat is mindig bátorítom, hogy ne adják fel a céljaikat. Soha nem szabad beletörődni a kudarcba, mindig csak előre kell nézni. Nemegyszer történt meg, hogy egy-egy diák nem tudott egy bizonyos feladatot elvégezni bármennyire is dolgozott azon, és amikor eljött a felelés napja, odaállt és megcsinálta. Mottóm, amit már sokszor elmondtam a diákoknak is: „A sport a legjobb tanár. Megtanít becsületesen győzni vagy emelt fővel veszíteni!” Ha valaki nyer, azért nem nézheti le az ellenfelét, és ha veszít, azt is el kell fogadni és előre nézni!

 

– Beszélne testnevelői pályájáról a kezdetektől a jelenig?

– Az egyetem befejeztével jelentkeztem is a megyei testnevelő tanári versenyvizsgára, ennek következtében az első két évben a felsősófalvi általános iskolában tanítottam. Számomra ezek az első évek nagyon szép emlékekkel szolgáltak. Kis létszámú osztályokat tanítottam, de nagyon szerettem, mert minden diákkal többet tudtam dolgozni. A pedagóguskollégák is nagyon jól fogadtak és sokat segítettek, amire kezdőként szükségem is volt. Jó kedvvel mentem dolgozni! Most már negyedik éve, hogy szülőfalumban, Parajdon, az Áprily Lajos Általános Iskolában tanítok. Ideérkezésemkor az első évben nagy változás történt, az előzőekhez képest nagyobb létszámú osztályokkal kellett dolgozni, más méretű pályán, más eszközökkel és teljesen más stílusban. Sokszor fél pályán kellett maradni, mert előfordult, hogy egyszerre két osztálynak volt testnevelésórája, és az idő nem engedte meg, hogy kint lehessünk. Így a kolléganőm maradt az egyik térfélen, én a másikon. Számomra az is jó volt, hogy sokszor közösen dolgoztunk a kolléganőmmel, Káli Annamáriával, mert így sok mindent, többek közt új módszereket tanulhattam el tőle, és sokat fejlődtem.

– Milyen a kapcsolata a diákokkal és a kollégákkal, mennyire ismerik el a testnevelés fontosságát, támogatják a sportot?

– A diákokkal való kapcsolatom nagyon jó. Nagyon szeretek a gyerekekkel dolgozni, és ezt szerintem ők is érzik. Főleg, amikor előkészítős osztálytól negyedik osztályosokig tartom az órákat, mondhatni felüdülés. Ezek a gyerekek még nagyon őszinték, bennük van a küzdeni akarás, a társunk legyőzése, mindegy milyen témával foglalkozunk, örömmel végzik. Nem észlelhető náluk az unottság, ami már nagyobb korban előjön. A nagyobbakkal sokszor átbeszéljük az előző napok mérkőzéseit, és nemcsak a sporttal kapcsolatos dolgokat, velük is nagyon jól működik a kommunikáció. Minél több iskolán kívüli közös programon próbálunk részt venni, hogy szorosabb legyen közöttünk a kapcsolat és jobban megismerhessük egymást. A kollégák többségét már korábbról ismerem, úgy érzem, nagyon jó a kapcsolat közöttünk. Közülük is nagyon sokan szeretik a sportot, és vannak, akik űzik is valamelyik formáját. Segítőkészek velem szemben bármilyen kéréssel fordulok hozzájuk. Ők is fontosnak tartják a testnevelést és a sportot, bár a mai rohanó világban egyre kevesebb időt szánnak az emberek rá. Egyetértenek abban, hogyha a gyerekekkel nem tudjuk megszerettetni kiskorukban a sportot, akkor már később nagyon nehéz lesz. Fontos, hogy korán elsajátítsák a helyes mozgásokat, életmódot. 

 

– Hogyan sikerül a munka és a magánélet között megtalálnia az egyensúlyt?

 

– Akárcsak jómagam, feleségem szintén parajdi, egyetemi idő­szakunk óta együtt vagyunk és három éve házasodtunk össze. Végigkísérte pályafutásom első szakaszát, mellettem állt mindenben, és így ő is megszerette a sportot, kézilabda-mérkőzésekre járunk, itthon együtt nézzük a meccseket. Sokszor egy jó film helyett mi mérkőzést nézünk. 2020 februárjától pedig büszke apuka lettem, ami nagyon megváltoztatta az életünket. Iskola időszakban még tartok heti rendszerességgel, a helyi gyerekeknek iskolán kívüli tevékenységeket: a kisebbeknek labdarúgást és a nagyobbaknak kézilabdaedzéseket. Az ember arra szán időt, amire akar, és amit szeret. Úgy gondolom, hogy sikerült számomra megtalálni a munka és a magánélet között az egyensúlyt.

 

– Hogyan látja a fiatal tehetségesebb gyerekek helyzetét, van lehetőségük a továbbiakban komolyabb karriert befutni?

 

– Nagyon sok tehetséges gyerek van, mindenki másban jó. A falvakon élő gyerekeknek nehezebb felvenni a lépést a városon élőkkel, nincs annyi lehetőségük a magasabb szintre való jutásra, gondolok itt a felszereltségre, pályára és nem utolsósorban az anyagi dolgokra, de vannak azért most is olyan gyerekek, akiknek a sport az első helyen áll. Ahhoz, hogy egy komolyabb karriert befussanak, megfelelő hozzáállás és támogatottság kell, de semmi sem lehetetlen, csak küzdeni és tenni kell érte. Mindenkinek megvan az adottsága, és azzal élni kell, na meg fejleszteni. Vannak még gyerekek, akik önszántukból választják a sportot, de, akiket esetleg a szülők befolyásolnak és erőltetik rájuk, úgyis előbb-utóbb abbahagyják. Biztos, hogy az internetes világ nagyon sok időt elvesz az életükből, így kevesebbet mozognak. Erre szakosodtunk mi, testnevelő tanárok, hogy minél jobban megszerettessük velük a mozgást, fontos, hogy számukra programokat szervezzünk. Egyre több szülő kezdte előtérbe helyezni gyereke életében a sportot, megadja gyerekének azt, amire ezen a téren vágyik. Az órás vagy másfél órás mozgás felfrissíti és élményekkel tölti fel a gyerekeket. Régen ott rúgtuk a labdát, ahol épp összegyűltünk, kertekben, parkban, mellékutcákban, a szabályokat hamar meghoztuk, és kapu sem kellett, csak négy kalap vagy fadarab. Most nagyon kevés az ilyen összejövetel. A rohanó világ eredménye, de vannak még ügyes, szorgalmas gyerekek, és bízunk benne, hogy továbbra is lesznek, akik a mozgást választják az internet helyett.