Kedden fölényes szavazattöbbséggel a honatyák elfogadták a jogállásukat szabályozó törvény módosítását. A módosítás lényege az „öngondoskodás”, azaz egy olyan előírás beépítése, amely alapján a honatyák a mandátumok száma függvényében amolyan különleges nyugdíjra lesznek majd jogosultak. Annak értéke 1500 és 4600 lej között mozog. 303-an szavaztak a törvénymódosítás mellett, s alig 124-en ellene. Egyébként a törvénytervezet ellenzői a liberális párt honatyái voltak, akik kérték annak visszautasítását. Az előzményekhez tartozik az is, hogy annak idején 255 képviselő és szenátor, köztük RMDSZ-es honatyák is kezdeményezést nyújtottak be a szóban forgó törvény ilyen irányú módosítására vonatkozóan. Már annak idején ellenérzést váltott ki egyes honatyák körében ez a sajátos juttatási forma, s közülük sokan ellenezték, mindenekelőtt a Nemzeti Liberális Párt honatyái. Áprilisban Kelemen Hunor szövetségi elnök „sem lelkendezett” különösebben e törvény elfogadásáért, szerinte azt a szövetség nem támogatja, lévén, hogy nem tartja időszerűnek. Utólag viszont azt nyilatkozta, hogy az RMDSZ honatyáinak jogában áll szabadon csatlakozni különböző törvényjavaslatokhoz. Azt is hangoztatta, hogy a társadalom nincs felkészülve ilyen típusú nyugdíjkiegészítésre. Ám nem is a társadalomnak kellett felkészülnie arra, hanem maguknak a törvényhozóknak, s ők viszont „fel voltak készülve”. A törvényben óvatosan elkerülték a különleges nyugdíj fogalmát, úgy tudni, hogy abban egy olyan előírás szerepel, hogy a honatyák a mandátumuk befejezését követően és a nyugdíjkorhatár betöltésével egyidejűleg kérhetik parlamenti tevékenységükért havi illetmény folyósítását. Ebben az illetményben majd csak azok részesülhetnek, akiknek már nincs honatyai minőségük, és azok, akik nem követtek el korrupciós jellegű bűncselekményeket, illetve nem ítélték el őket ilyen bűncselekmények okán. Azt talán mondanunk sem kell, hogy ilyen körülmények közt ez az illetmény a majdan megállapított és folyósított nyugdíj kvantuma felett folyósított az egykori honatya számára. Különleges nyugdíj vagy parlamenti tevékenység nyomán folyósított illetmény szinte mindegy, mármint a választópolgárok megítélése szempontjából, s joggal feltételezhető, hogy azok túlnyomó többsége nem fogja megtapsolni az általa megválasztott képviselőt vagy szenátort ezért a juttatásért. Ilyen összefüggésben érdemes utalni arra, amit a liberálisok parlamenti frakciójának vezetője, Ludovic Orban mondott a két ház keddi közös ülésén: „Tisztelt kollégák! Abban a pillanatban, amikor önök jelöltették magukat, azt nem mondták az állampolgároknak, hogy programjukban van a honatyák nyugdíjának a megemelése. Nem tudok olyan jelöltről, akinek kormányzati programjában szerepelt volna a honatyák nyugdíjának a megemelése.” Sok igazság van ebben a kijelentésben, még akkor is, ha esetleg egyesek számára demagógnak, képmutatónak tűnik a liberális képviselő állítása. De tegyük hozzá azt is, hogy amennyiben a választókerületekben amolyan közvélemény-kutatásra került volna sor, nemigen kaptak volna szavazóiktól a honatyák felhatalmazást egy ilyen törvény meghozatalára. Kétségtelen, hogy lehetnek olyan érvek, amelyek mintegy alátámasztják ennek a különleges nyugdíjnak vagy illetménynek a jogosultságát. De az vitathatatlan, hogy jelenleg egy ilyen jellegű intézkedés indokolatlan és időszerűtlen. Ezt maguk a honatyák egy része is elismerte, akár nyilvánosan is, de egy a szó és más a tett, ez esetben a törvény megszavazása. Az érvek között lehetett hallani olyasmiket is, miszerint a parlamenti nyugdíj- és illetményrendszert oda kell igazítani az Európai Parlamentben és az uniós tagállamok többségének parlamentjeiben alkalmazott rendszerhez. Ha ez így igaz, akkor a hazai nyugdíjak szintjét is oda kellene igazítani a többi uniós országokban jegyzett szintekhez, továbbá a romániai bérek szintjét is, ha nem is a fejlett nyugat-európai országokéhoz, de legalább az uniós átlaghoz. És ezt követelhetnék az ország munkavállalói, nyugdíjasai stb. Ők viszont csak a követelések esetleges megfogalmazásával maradnának, de semmiképp sem jogosultságaik megemelésével. Az is érvként hangzott el, hogy a honatyáknak tilos különböző funkciókat ellátniuk, más jövedelemre szert tenniük, kivételt képezve az esetleges oktatói tevékenység. Tehát nekik nélkülözniük kell. Igen ám, de ugyanebben a hajóban úsznak a köztisztviselők, a különleges jogállású köztisztviselők, legalábbis azoknak igen jelentős hányada. Anghel Stanciu, a képviselőház egyik nagy öregje, aki 1992–2005 között a Nagy Románia Párt honatyájaként „eseménydús” parlamenti tevékenységet fejtett ki, majd azt követően napjainkig a Szociáldemokrata Párt képviselője, éppenséggel azt állította, hogy a törvénymódosítás révén sikerül majd levetkőzni a populizmust és „visszaszerezni a parlamentet, egy tiszta, erős és perfekcionista parlamentet”. Nem tudjuk, hogy hova akart kilyukadni, mint ahogy az sem világos számunkra, hogy ez az illetmény miért teszi majd vonzóbbá sokak számára a képviselői vagy a szenátori tisztségért való indulást a parlamenti választások során. Mi úgy tudtuk, hogy eddig sem „lasszóval fogták a jelölteket”, nem kellett toborzó akciókat szervezni, lévén, hogy jelöltekben nem volt hiány, sőt esetenként előválasztásokat is szerveztek. És bizonyára azok a jelöltek nem a világűrből vagy más országokból érkeztek, volt nekik politikai-társadalmi előéletük, ismerhették, illetve ismerhetik a képviselők és a szenátorok jogállására vonatkozó szabályozásokat, s ilyenképpen tisztában voltak azzal is, hogy milyen anyagi vonzatai is lehetnek egy ilyen tisztség betöltésének, vagy ez milyen előnyökkel és hátrányokkal járhat. És feltételezni merjük azt is, hogy nem a meggazdagodás reményében vállal egy politikailag érett személy közfeladatokat ellátó különböző tisztségeket, legyen szó honatyáról, megyei tanácselnökről, polgármesterről vagy éppenséggel helyi tanácsosról. Nem menet közben kell gondolni arra, hogy mi lesz majd a végcél elérését követően, hanem az indulás pillanatában. Hecser Zoltán