Erről jut eszembe… a Szőke ciklon bácsikájának állandó mondása, és következik valami, ami nincs összefüggésben a témával. De vitaindítónak megfelel… Pár napja unokabátyám Szat­már megyéből finom vörösbort küldött postai csomagban, s hogy a kísértést kizárja, teljesen teletöltötte a műanyag palackokat. Így rázáskor nem árulták el a folyadékot. ’62 telén sorban jöttek a csomagok a kaszárnyába, bizottság előtt kellett azokat kibontani, s ha alkoholtartalma volt a pakknak, az a kiöntőben fejezte be földi pályafutását. Az én csomagomban volt egy kis, lapos konyakosüveg, amilyent a sízők visznek magukkal, ha a szentbernáthegyi nem érkezne meg idejében a kis hordóval. A kisüveg is megtelt 100 százalékban, és az almás tészta közé volt berétegelve, így karácsony első napján a teljes magyar évfolyam beöltöztetett része ünnepelhetett. [caption id="attachment_52256" align="aligncenter" width="560"] Budapest, 1957. július 23.
A VI. Világifjúsági Találkozót (VIT) Moszkvában rendezték meg, 1957. július 29. augusztus 12.- között.
Irány Moszkva! A magyar VIT- küldöttség útja Budapesttõl- Szolnokig. A Népszabadság napilapot osztják szét a vonaton.
MTI Fotó: Fényes Tamás[/caption] A koszt megfelelő volt, naponta háromszor meleg étel, „akik előttünk jártak”, ijesztgettek, hogy a MFA hármas értelmű, mazăre–fasole–arpacaș, vagy még ijesztőbb volt a mizerie–foame–arest. Egyik sem volt igaz, még ’62-ben sem. Egyetem után, már munkából vonultunk be, olyan altisztiskola-féle volt a két hónap, sergent major „rangot” kaptam, ami szakaszvezető lehetne, az olasz csendőrségnél főtörzs, és ez nem kutyafüle, legalábbis Don Metteo szerint. (A nagydiák szereti a kicsi kenyér–nagy hús menüt, de tudja, több nap, mint kolbász. Aktív legénykorom második évében egy sertés felfüstölt alkatrészei lógtak a kamrában a Nagykertben levő legénytanyámon, és két napig kenyér hiányában csak néztem, de megéltem…) A mezőgazdászok betegsége engem is elkapott, sok szárazétel és az „értékes útmutatások” ötvözete miatti patkóbélfekélyt a kórházban kikúrálták, a szívproblémákat (CIC) lelassította a Tündérvölgyben a Kovásznai Szívszanatórium. Ott egy ebéd alkalmával megtudtam, hogy nem oly veszélyes kór a miénk, jobb, mint milliomosnak lenni. A szívbetegeknek csak 80 százaléka hal meg, de a milliomosok-milliárdosok mind. A 60-as évek második felében kialakultak az asztaltársaságok, ha felugrott a hangulat, akkor a megecetesedett ribizlibor is elfogyott, és elénekeltük a Moszkvai Világifjúsági Találkozó Indulóját magyarul majd oroszul, majd zümmögve. Eredeti címe Podmoszkovnije vecsera, lefordítva Moszkva-parti esték: „Elpihen a város az utcákon, …lalala… Most is szeretem, most is keresem.” A befejezősort mindenki úgy énekelte, ahogy érezte, ahogy akarta: „…Azt a moszkvai fesztivált”, vagy „Azt a moszkvai szőke lányt”, vagy „Azt a moszkvai székely lányt”. A moszkvai, 1960-as VIT rögtön mezőgazdasági értelmezést is kapott, Viszik az Idei Termést, de fordítva is volt értelme Tavaly Is Vitték. Így humorral átvészeltük az emberpróbáló időket, mi a nagy idők kis tanúi. B. Shaw szerint „nem azért felejtünk el játszani, mert megöregszünk, hanem attól öregszünk meg, hogy elfelejtünk játszani”. És megint szegényebb lettem egy illúzióval. A Moszkva-parti esték dallamát Bob Goldstein szerezte, Washington Square címmel, az utómunkákat pedig J. Sherman végezte, és ez az új zenei stílus folk-dixie néven fut azóta is. Ez az újdonság legalább annyira bántotta a huszonévesen „zümmögve” is előadott dalunk emlékét, mint az, amikor megtudtam, hogy a nagy Beethoven, a „süket óriás”, a Für Elize című gyönyörű dalát nem egy négyéves kislányhoz írta, és a Holdfény szonátát sem egy vak lánynak, akinek ezzel a zenével szerette volna érzékelteti, milyen lehet a holdfény, hanem fiatal hölgytanítványainak, akikbe sorba, reménytelenül beleszeretett. Nil admirami. A Világ legszebb dalai gyűjteményből megtudtam többek között, hogy a Valenciát Mis­tin­guett vitte világhírre, a Blue Hawaii Bing Crosby számára komponált „népi dallam”, a Hawaii takarodót a német M. Böttcher írta, a La mer című ismert számot C. Trenet 1939-ban a vonaton komponálta, a Granada című dal meghozta Mario Lanzának a XX. század legnagyszerűbb hangú énekese címet, a De Curtis-szerzemény Sorrentói szerenád Olaszországban ma már népdalnak számít. Az O Sole Miót pontosan 100 éve énekelte hanglemezre Enrico Caruso, a Funiculi, Funicula című T. Schipa által ismertté tett számot az olasz L. Denza alkotta a Vezúvra vezető kötélpálya avatására. A Santa Lucia, a gondolások kedvenc dala nem népdal, hanem T. Cottrau szerzeménye. A Tornerai = Várlak én = J’attendrait olasz ember írta és három holland lány vitte világsikerre. És még egy érdekesség, az Aloha Oe, a nem hivatalos hawaii himnuszt a trónfosztott királynő írta börtönében még 1878-ban. Érdemes meghallgatni, bár Vámosi János platinalemezén. Nil admirami. A decemberi fordulat után pár hónappal a Főtéren „jóbarátom”, aki fejesként MTSZ-mérnök koromban egy kanál vízben megfojtott volna, átkiabál a Nagyáruház elől: „Hogy vagy, Jancsi?” Saját nyelvén válaszolok, mire ő: „Na hál’ istennek.” Szathmáry János, Gyergyószentmiklós [box type="shadow" ]Fórum oldalunkon az írásokat, leveleket szerzőik előzetes hoz­zá­járulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, esetenként rövidítve jelentetjük meg. Az itt megjelent vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőségével.[/box]