Ezúttal egy tizennégy éves kamasz volt az áldozat. Aki semmi „rosszat” nem tett, csak végezte a dolgát: legeltette a rábízott teheneket. A medve pedig rátámadt, és alaposan helybenhagyta. Végül is a gyermeket szereti valaki odafönn, mert túlélte a találkozást. Igazából nem is tudjuk, hányadik áldozat ő idén, vagy az elmúlt egy évben, kettőben, ötben. Csak annyit tudunk, hogy sokadik. Ez pedig eléggé empirikus alapokon nyugvó becslés, minden tudományos alapot nélkülöz, ugyanis senki nem tartja hivatalosan számon azt, hogy hány ember esett medvetámadás áldozatául, így nem lehet követni, hogy ezek a számok hogyan alakultak az évek folyamán. Tehát csak a tapasztalatunkra hagyatkozhatunk, amikor azt mondjuk, egyre gyakrabban kerül összetűzésbe mifelénk a medve és az ember. Biológusok azzal érvelnek, hogy a medvék számának növekedését sem támasztja alá semmiféle tudományos vizsgálat. Tehát – meglátásuk szerint – nem beszélhetünk példányszám-növekedésről. Én ez esetben is csak a tapasztalatra alapozva mondhatom: beszélhetünk. Van szerencsém kiülni időnként magaslesre, és tanúsíthatom: volt olyan este, hogy pár óra leforgása alatt öt medve fordult meg a környékén. (Igaz, elismerem: olyan este is volt, hogy egyet sem láttunk). Lehet, hogy úgy tíz éve is ennyi volt belőlük, csak nem láttuk őket? Lehet. Egyébként valóban érdekesnek találtam azt, amit a témában nemrég egy biológus mondott nekem: nem a medvék száma nőtt az utóbbi években, hanem a medveészlelések száma. Azaz a medvékkel való találkozások száma. Amelyek, legtöbbször, az ember számára kedvezőtlen kimenetelűek, ugyebár. Úgyhogy ez számomra gyenge vigasz. Gondolom, a fájó sebeitől és a sokktól szenvedő 14 éves pásztorgyermeknek is az. Forró-Erős Gyöngyi