Turizmus, idegenforgalom, vendéglátás, vendégfogadás – rokon értelmű szavak, egymással szorosan összefüggő olyan ágazatok és tevékenységek jelölői, amivel Székelyföldön, Hargita megyében is egyre többen próbálnak mind komolyabban, mind professzionálisabban foglalkozni, azt panziók, kulcsos házak tulajdonosaiként a család megélhetését biztosító szintekre emelni. Nagyon helyesen, hisz a sikerhez szükséges nyersanyagok, látnivalók, szokások, természeti értékek – mint ház építéséhez a kövek – szűkebb pátriánkban zavarba ejtő bőségben állnak rendelkezésre. Az más kérdés, hogy megfelelően tudjuk-e kiaknázni a turisztikai kincseinket? Valóban ügyesen sáfárkodunk-e a javakkal, lehetőséggel? Úgy vélem, nem. Pontosabban: a lehetőségekhez képest még messze nem. Pedig hát – vegyük számba – az idegenforgalomnak számos, Hargita megyében is nagyszerűen űzhető válfaja létezik: gondoljunk a vallási turizmusra, az üzleti és konferencia-turizmusra, a kulturális, a gyógy- és rekreációs turizmusra, a vadászati programokra, a téli és nyári sportokra és persze a bakancsos turizmusra. Mind-mind olyan ágazat, amivel természeti és földrajzi adottságainak, kultúránknak, hagyományainak köszönhetően hatékonyan élni lehet. A hogyanok részletei viszont rendre ködben maradnak, elsikkadnak, elvesznek. Közhely, de igaz: Magyarország hatékonyabban értékesíti a kopár, kiégett, porfelhős hortobágyi pusztát, mint mi az erdőkkel, patakokkal tarkított, ezerszínű Hargitát. Sípályáink hiába vannak – Tusnádfürdő, Hargitafürdő, Homoródfürdő, Csíksomlyó, Gyimesfelsőlok, Marosfő, Bucsin, Csomafalva, Parajd, Borszék, Maroshévíz, hogy csak találomra soroljak helyszíneket –, ha nem alkotnak rendszert, rövidek, a pályák pár száz méter után elfogynak. A felvonók régiek, elavultak, a szolgáltatások hiányosak, az árak ellenben nyugat-európaiak. De nem sokkal jobb az omladozó egykori diáktáborok vagy éppen az uniós pénzekből épített, felújított wellnessközpontok, mofetták, turisztikai információs házak menedzselése sem. Felépültek, kínnal-bajjal meglettek, de nincs, ki működtesse, reklámozza, élettel megtöltse, hasznosítsa. A turisztikai információs irodák „tétlenségre ítélése” különösen bántó. A gond velük ott kezdődik, ahol a megvalósítás és a kötelező pályázati vállalás véget ér. Pedig a turistáknak szánt információs anyagok, a pultokra kihelyezett, a betérők kezébe nyomható szórólapok, tájékoztatók nemcsak pályázatok elszámolási tételeinek kellene számítsanak, az irodákban foglalkoztatott egy-két személy is túlmutathatna a kellék szerepénél, a projektnek egykoron pluszpontokat jelentő kötelező vállalásnál. Az információs pontoknak egymásról nincsenek információik, nem alkotnak hálózatot, nem kommunikálnak, így nem is erősítik egymást. Száz-százötven ezer eurós, 100 százalékban támogatott projektek termékei, amik csak vannak. Magukban, mint pusztában a kiapadt vizű gémes kutak. De nem ártana más téren sem szétnézni – magunk körül. Mert ahogy a román tengerparton nyaralva zokon vesszük a zajos, szemetes, üvegszilánkokkal „díszített” partszakaszokat, ugyanúgy szúrja a hozzánk látogatók szemét az erdőszélre hordott építkezési törmelék, a mező közepén halmokban „felejtett” konzervdoboz és söröspalack, a folyóinkat, patakmedreinket elárasztó hulladéktömeg. A gödrös utak, a nehezen megközelíthető települések, az omladozó házfalak, az összevissza kaszabolt erdők látványa, a természetjárókat megkergető pásztorkutyák terrorja. Egy rossz élmény fanyar ízét még szeretettel kínált kürtős kalács, házi pálinka és a helyi termékekkel roskadásig töltött vendégasztal sem kompenzálja. És biza, hírünket ez is elviszi a nagyvilágba. Domján Levente