Görögország is elszokott kissé a turistáktól. Zákinthosz szállodái fél házzal működnek, az éttermekben is mindig akadt szabad asztal. A magyarok elsők között fedezték fel idén a szigetet, így a repülőgépek folyamatosan szállítják ide az utasokat. Az éttermek minősége és árai szájról szájra terjednek honfitársaink körében, így nem csoda, hogy egyik vendéglátóhely üres, a másikban pedig a pincérek nem győzik a munkát. Szálláshelyünk, Argassi főutcáján végigsétálva az éttermek bőségével számolhattunk. A hangzatos, Dionüszosz, Apollón és Zeusz névre hallgató vendéglők alkalmazottai folyamatosan szólongatják a potenciális vendégeket, hogylétük iránt érdeklődnek őszintén, s ha már egyszer fogyasztottam náluk, családtagként kezelnek. Figyelmességül szolgálnak a magyar nyelvű étlapok. A választék bőséges az európai standard ételek mellett természetesen túlrengenek a görög specialitások, mint például a muszaka, a tzatziki, a souvlaki, a nyárson sült csirke vagy bárányhús. A saláták választékát hosszasan lehetne sorolni. A halételek sora különösen változatos. Egy előkelőbb étteremben hallevest rendeltünk, a hal levét csicseriborsóval sűrítették, sárgarépával színesítették és diszkréten curryvel ízesítették. Egy fél citromot adtak hozzá, ami a halételt különösen finommá varázsolta. A sült szardíniák helyi specialitásnak számítottak. Többször ettem grillezett tintahalat, ami az otthoni rántott karikák után igazi csemegét jelentett. Az itallap is változatos, a drága borok mellett mindenütt ajánlják a „ház borát” jó minőségben, elfogadható áron. Az árak – a luxuséttermektől eltekintve – viszonylag egységesek, a vékony és vastag pénztárcájú turista is megtalálja számítását. Halkan jegyzem meg, hogy a Balatonnál visszasírhatjuk ezt az ár-érték arányos szolgáltatást. Érdekességként említem meg, hogy az éttermek asztalairól eltűnt a só és a bors: kis papírzacskókban külön adják. Egészségügyi okokkal magyarázzák, ami azért is különös, mert az ecetet és olívaolajat automatikusan teszik a saláták mellé a megszokott üvegekben. Azért visszásságokkal is találkoztam, a kávé igen drága, s sokszor porból, s nem őrölt kávéból főzik. Egy közeli taverna konyhájából áradt a fáradtolajszag, így e helyet legközelebb már hanyagoltuk. Az egyik kiránduláson szinte „kötelezően” tereltek be egy étterembe, ahol az adagok is eltértek a megszokottól, s például a borecetet és olajat külön kellett kérni, természetesen árát felszámították. Mégis jó emlékkel fejezem be. Kedvenc törzshelyemen már ínyenc előétellel leptek meg. Úgy tűnik, az olasz szegények étke, a bruschetta polgárjogot nyert a görög konyhában is, az olívaolajjal meglocsolt pirítósra tett friss paradicsompüré, fokhagymával, oregánóval ízesítve igazi étvágygerjesztő, s ráadásul a cég ajándéka. A vacsora végén szintén megjelent a pincér, s a számla mellé egy kispohár dizseszollétifet, likőrt szolgált fel, ezzel a vendég lezárhatta a vacsorát, s a számla látványa sem viselte meg annyira.

Csermák Zoltán