Girbegurba fecsegések

Monk, a flúgos nyomozó a népszerű krimiparódia-sorozat főszereplője lehülyéz valakit, erre az illető bocsánatkérésre szólítja fel, mire Monk így szól: sajnálom, hogy kimondtam hangosan, hogy hülye. De azt nem sajnálja, hogy gondolta, csak azt, hogy kimondta, jön a jogos és okos válasz a kezében jókora kalapácsot tartó behemót embertől. Igaz is: a közéletben manapság olyannyira elterjedt bocsánatkérések lényege is ilyen, ami aztán hol kisebb-nagyobb (nemegyszer mondvacsinált) botrányba, megtorló kötekedésbe, személyeskedésbe, viccbe, kajánságba stb. torkollik, de szerencsére minden csoda három napig tart, vagy még addig se. A szánom-bánom bocsánatkérés azt hivatott sugallni, hogy az embertársát megbántó személy lelkiismeret-furdalást érez azért, mert kellemetlenséget, netán szívbéli bánatot okozott a szavaival. A bocsánatkérés persze lehet őszinte, ám gyakorta csak udvariassági gesztus, viszonzásul viszont illik elfogadni és lezártnak tekinteni az ügyet. Bár megtörténhet az is, hogy a bántó és megbántott között a fenekedés tovább gyűrűzik, kibogozhatatlan szálakkal összecsomózott harci csapatok verbuválódnak mindkét fél mögött. Arról, hogy honnan indult a verekedés, már csak annyit lehet tudni, amennyit az egykori székely atyafi is adott magyarázatul hasonló kérdésre: úgy kezdődött, hogy a komám visszaütött. Végezetül a kimondott szavakat (a gondolatokkal mit sem tehetnek) becsületsértésnek titulálják, a beszélővel pedig Canossát járatnak. A Canossa-járás történelmi eseményként híresült el, hamar szólásmondásként is utat talált a nyelvben: annyit tesz, mint bűnbánatot gyakorolni, illetve vezekelni, megalázkodni a megbocsátás reményében. Az első Canossa-járó IV. Henrik német-római császár volt 1077-ben. A bűne az volt, hogy a pápát lemondásra szólította fel, amiért a pápa „a kiátkozás bilincsébe verte” őt büntetésül. A császárnak vezekelnie kellett: a legenda szerint vezeklőcsuhában, mezítláb ment kíséretével Canossa várához, és a téli hidegben három napon át várt a várkapu előtt, amíg a pápa elé járulhatott. A legendával ellentétben valószínűbb, hogy a császár nem zarándokolt mezítláb és rongyokban, mindössze jelképesen öltött magára csuhát a díszes uralkodói öltözet fölé. A pápa politikai okokból nem vonhatta ki magát a szabályos vezeklés elismerése és az azt követő feloldozás alól. Több történész is úgy véli, hogy a Canossa-járás csupán a népnek szóló színjáték volt, amiben a felek már korábban megegyeztek a tekintélyelvűség fenntartásának jegyében. Ha ez a feltevés igaz, akkor jóízűt nevethetünk mind a sértett, mind az elkövető rovására, az olyan nagy írók biztatására is, mint Molière, Voltaire, Mark Twain, akik azt tartották, hogy a hatalmasok kinevetése a szegény ember forradalma és győzelme, amikor a gúny az egyetlen patikaszer, ami csillapítja a tehetetlenség miatt érzett haragot. Igaz is, mióta világ a világ, jobb és könnyebb nevetni, mint vége-hossza-nincs ideológiai vitákba keveredni, vagy oda-vissza sértettet játszani. A nagy össznépi hahota örök érvényű példája Andersen gyerekeknek szóló, híres tanmeséje, A császár új ruhája című, ami a hatalommal kevert emberi hiúságról szól: csak az lehet igaz mindenki számára, amit a császár hisz, azaz, amit sikerült vele elhitetni, még ha csak egy ruháról van is szó. Mindenki látja, de senki sem meri kimondani, hogy a császár „új ruhája” igazából egy nagy semmi, és az uralkodó anyaszült meztelenül sétál szeretett népe körében, és miután ez egy gyerek szájából őszintén elhangzik a rettenettel teli csendben, a (ki)nevetést már nem lehet megállítani. Az Andersen-mese ihlette Kosztolányi Dezső A király meztelen című novelláját. Ez a Kosztolányi-féle átírás már felnőtteknek való példázat tele keserű igazmondással a hivatalosan kötelező hazugságról, ennek győzelméről és a nevetés forradalmának bukásáról. Az igazmondó egy messziről jött halk szavú idegen, aki nem ismeri a helyi szokásokat, természetes egyszerűséggel mondja ki hangosan, amit vele együtt mindenki lát(hat), hogy a király meztelen, de a sok éve létező és félelemre épülő megszokás hallgatásra ítéli a helyieket, hiába látják a szó szerint pőre igazságot, már-már hisznek az ellenkezőjében, inkább, minthogy az igazság gondolata szavakat öltsön magára. Így hát amikor ez mégis megtörténik, vagyis az igazságot hirtelen egyértelművé teszi a kimondott szó, a megzavarodott tömeg dühösen az idegenre támad, esélyt sem adnak neki a Canossa-járásra, igazmondása gyászos véget ér. Kosztolányi novellájában nincs össznépi nevetés, csak össznépi düh… az igazság felismerése nem vezet annak beismeréséhez is. Az igazmondó idegent meggyilkolják. Az élet pedig visszatér a megszokott kerékvágásba annak ellenére, hogy a meztelen király tulajdonképpen az egyetlen, aki még elhiszi, hogy ruha van rajta, ezt a hitét az erősíti meg és tartja fönn, hogy senkinek nincs bátorsága szóvá tenni azt, hogy csóré és nevetséges. A meztelen király tehát zavartalanul folytatja dicső királyi útját szerető alattvalói körében.

Kozma Mária