Reményeim szerint nemcsak az újságírók, hanem minden újságolvasó is tudja, ha az utóbbiak nem is fogalmazzák meg tételesen, az etikus újságírói magatartás négy alapelvét: tisztesség, függetlenség, megbízhatóság és érzékenység. E négy alapelv etikai kódexét figyelembe véve a Sajtótisztességért-díjat nem lehet kiprotekciózni, mert szakmai tudás, emberi tisztesség és elhivatottság hitelesíti. Nevesítem: Csáky Zoltán 1998-ban kapta meg e díjat. Csáky kérdezek–felelj újságírói szerepében, interjúiban, tévériportjaiban az olvasó és/vagy néző számára is szembetűnő az etikai kódex elveinek szigorú betartása, mindemellett megfigyelhető a személyesség közelsége, ami soha nem válik személyeskedéssé; kérdései hitelt érdemelnek, mert átsejlik rajtuk az előzetes átgondoltság, az interjúalanyok, riportok „hátterének” alapos ismerete. Az elmúlt évtizedekben több jelentős díjjal is honorálták a munkásságát, de a közvélemény emlékezetében elsősorban nem a díjak sora, hanem a Duna TV-ben 2001-ben bemutatott és széles körű hatást kiváltó emblematikus dokumentumfilmje, a Hagymakupolás honfoglalás, valamint a budapesti Püski Kiadónál 2004-ben megjelent hasonló című könyve (Hagymakupolás honfoglalás, avagy van-e magyar jövő a Székelyföldön?) maradt meg, egymást kiegészítve és kihasználva a műfaji különbségeket az ortodoxia székelyföldi terjeszkedéséről szólnak, anélkül, hogy a tényeket valamilyen önsajnáló búsongásba, netán gyűlölködésbe süllyesztenék. Az újságíró, szerkesztő életpályája úgy általában persze nemcsak kiugró és emlékezetes sikerekből áll, magában foglalja a napi rutint, vagyis a kenyérkeresetet is megannyi kevésbé impozáns, sokszor tiszavirág-életű, aktualitását hamar elvesztő cikkel, riporttal, ám ezek is jelzőlámpái egy életútnak, és biztosan előzményei is az életműdíjaknak. A Krónika 2021. szeptember 19-i lapszáma arról tudósít, hogy „Gyergyószárhegyen adta át idei szakmai kitüntetéseit szombaton este a fennállásának 30 + 1 évét ünneplő Magyar Újságírók Romániai Egyesülete. Életműdíjban részesült a hazai és anyaországi sajtó két ismert személyisége, Csáky Zoltán és Szekernyés János. »Az író, újságíró, televíziós műsorszerkesztő Csáky Zoltán értéktudatos személyisége a romániai magyar és a magyarországi médiának. A kisebbségi, majd nemzeti sorskérdések iránti elkötelezettsége végigkövethető írásaiban, emlékezetes tévéműsorokban, dokumentum- és riportfilmjeiben. Riporterként kereste az izgalmas témákat, valamit, ami a ’levegőben’ volt, vagy ami elkerülte a mások figyelmét« – emelte ki méltatásában a pályatárs és egykori bukaresti kolléga, Simonffy Katalin.” Ugyanezekben a napokban zajlott Csíkszeredában a könyvvásár. Mivel a szervezők nem egyeztettek a külön-külön időpontokról, a vásáron alig néhány újságíró szorgoskodott, a vásárosoktól és látogatóktól is hallottam a csodálkozó kérdést, hogy miért ilyen kevesen, néhány újságírót név szerint is hiányoltak, én ezt az illető iránti megbecsülésként értékeltem. A csendes, szinte szégyenlős kíváncsiskodás tulajdonképpen elismerte az újságírók jelenlétének fontosságát egy olyan kulturális (a szervezők szerint is várva várt) eseményen, mint a könyvvásár. Kedves Olvasóm! Nekem is vannak kérdéseim. A vásárt megelőző hivatalos sajtótájékoztatón eszébe jutott valakinek, hogy a sajtó jeles képviselőinek egy része, legfőképpen az öregebbje azokban a napokban Gyergyószárhegyen gyülekezik? Tudták, de nem volt érdekes a külön út? Vajon csak lassan kiüresedő szólam, hogy a művelődési intézmények összefognak és együttműködnek az erdélyi kultúráért? A rendezvények olyanok lettek, mint az önfényező, divatos szelfizés? Kölcsönveszem Csáky Zoltán idén megjelent (Tortoma Könyvkiadó, Barót) interjú-, riport-, esszéválogatást tartalmazó könyvének címét: „Kérdezni (még) szabad?” Csáky sok évtizedes munkássága és tapasztalata a média erdélyi és magyarországi világában, példaértékű sajtótisztessége, az életműdíj, új könyvének megjelenése híd és alkalom lehetett volna az együtt ünneplésre, nagyobb nyilvánosság előtt szót ejteni róla és kérdezni őt, dobpergés a média és a könyvkiadás barátságáról, elvi szövetségéről, ami nyilvánvaló, hogy a külön út ellenére is létezik. Ilyen lehetett volna Nagy Miklós Kund Szemben ülünk, beszélgetünk című interjúkötetének (Marosvásárhely, Lector Kiadó) bemutatója is. Mivelhogy még a legkisebb helyi lap véleménye is jelentékeny befolyással bír saját közössége számára, a fizetett reklámokon túl a könyvismertetőkkel, szerzők bemutatásával nagyon is önzetlen segítője a ma (tulajdonképpen mindig!) áldozatos munkát vállaló erdélyi könyvkiadónak és könyvkereskedőnek. Értékítéletről, olvasói visszajelzésről tudósít, s „nem hiába” reményét nyújtja a szerzőnek, aki nemegyszer úgy érzi, magára hagyták őt, sorsára a megjelent könyvét. Szorosabbra húzva a hasonlóságot, sajtónak és könyvkiadónak egyaránt elsőrendű feladata a közvetítő szerep a szerző és az olvasó között. Mi az újságírás? Csáky válasza erre könyvének bevezetőjében: „A kíváncsiság, az alapos felkészülés, a szakma iránti alázat e pálya alappillérei. És természetesen az emberek gyors és hiteles tájékoztatása, a tények alapos feltárása az igazság, a közjó érdekében. Miként a sajtó fő funkciója örökösen a hatalmon lévők ellenőrzése is a nyilvánosság erejével.” És mi a könyvkiadás? A témánál maradva, de viccesre fordítva a szót: az a hely, ahol az újságíró itt-ott szétszórt cikkei megjelenhetnek egybegyűjtve is. Kedves Olvasóm! Kérdezheted: mégis mi ebben a média–újságíró–könyvkiadó–szerző–könyv vásári forgatagban a lényeges összekötő elem? Jogos fontosságod tudatában légy büszke! Éppen te vagy az elsőrendű kapocs. Mint most is, amikor végére értél ennek a szösszenetnek.

Kozma Mária