„Minden templomban legyen háromszögletű, kulcsra záródó ládácska, a ládácska födelén nyílás legyen, amelyen be lehessen hányogatni a pénzt a koldusok megsegítésére” – rendelte el Padányi Bíró Márton veszprémi megyéspüspök, aki értekezést is írt ugyanerről, de nemcsak elméleti megközelítés volt a részéről, mert 1744-ben a vizitációs körútján, a jegyzőkönyvek bejegyzései szerint, személyesen is számon kérte ezt a papoktól. A perselyben összegyűlt adományok a templom fenntartása mellett a papok megélhetését is szolgálták, és abból támogatták a szegényeket is. A püspök főpapként gazdagságban élt és hatalmat gyakorolt, ám egy szenvedélyes, a reformátusok ellen írt hitvitázó irata miatt diplomáciai botrányba keveredett, mert a porosz király követei révén hivatalosan tiltakozott ellene, és ezért Mária Terézia kénytelen volt a püspököt feddő szavakkal illetni. A püspök igazságtalannak érezte a királynő rosszallását, és ezzel a bécsi udvari körök megváltozott szemléletét iránta, ami megtörte közéleti lendületét, és egyre gyakrabban vonult vissza sümegi kastélyába magányosan elmélkedni. A vallási, valójában politikai harcok helyett élete értelmének inkább a templomépítést választotta, a hitben a felekezetek közötti megbékélést, az ellentmondást nem tűrő hatalmi keménység helyett pedig az Isten akaratában való megnyugvást kereste. Az ő elveit tükrözte egy ugyanebben az időben megjelent és igen népszerű névtelen szerzőségű röpirat is, amely a szegények megsegítéséért a közösségi lelkiismeretet akarta fölrázni: „Vajon, te, keresztény magyar!? A szegény koldusok nem atyádfiai-e és ha a te atyádfia, rokonod, szüléd vagy gyermeked az ajtó előtt koldulna, szenvednéd-e jó szívvel? Ne csupán csak névvel legyenek keresztények a magyarok, hanem valósággal és cselekedettel is!” A templomi perselyekbe mind a mai napig mindenki, még a legszegényebb hívők is dobnak pénzt. A legjobb alkalom erre a misék és istentiszteletek ideje, egyrészt hagyományként működik, kötelesség, ha nem is kötelező, másrészt lehet egyféle letét a bűnök bocsánatára. Nagyon sok történelmi emlék létezik a kétosztatú perselyek létezésére: az egyikbe kerülő adományok az egyház, a templomok fenntartását szolgálták, a másik kimondottan a szegényeknek szétosztandó adomány volt. Isten közelléte a templomban valóban meglágyítja az emberek szívét társaik és a szenvedő nincstelenek iránt, és bizonyosnak veszik, hogy a templomban adott pénz jó helyre kerül. A régi irodalomban sok megható tanítómese létezik a szegény emberek utolsó és perselybe dobott garasairól, amely tett aztán százszorosan megtérül az adakozónak. Jó hinni abban, hogy jótett helyébe jót várhat az ember. Muszáj hozzátenni, hogy a valóságban azért nem mindig történik így, a mesék igazsága erkölcsi iránymutató ugyan, ám honnan tudhatná ezt az a zsugori, magának való, önző ember, aki meg sem próbálja kilesni, mi történik, ha mégis megteszi. A persely nemcsak az adakozás helye, hanem a gyűjtögetésé is. A gyerekeknek ajándékozott malacpersely a valóság tanítómeséje lehet: takarékoskodni, a kevésből összehordani a sokat, de legalábbis a kevésnél többet, saját bőrén éreztetni a gyermekkel a közmondás bölcsességét: ki a kicsit nem becsüli, a sokat nem érdemli. Úgy gondolhatjuk, hogy mindezekben legfőképp a kisember köznapi reménykedése jeleskedik. De nem csak! Lehet ebből közgazdasági tananyag is. A 18., azaz a tiszta ész századának bölcselői fogalmazták meg először tételesen azt a – mára a közbeszédben inkább csak üres pátosszá váló – elvet, hogy a fejlődés igazi letéteményese a munka, és a munkásembernek joga van saját gazdasági önérdeke magabiztos érvényesítéséhez. (Vajon a „munkás” ember ugyanolyan, ugyanaz, mint a „munkavállaló”?) A banktörténelemben ehhez fűződő fejezetnek számít az úgynevezett perselybank megjelenése. A kutatók szerint magyar nyelvterületen minden bizonnyal a kolozsvári Vasárnapi Újság 1837. évfolyamának egyik cikkében adtak hírt erről, vagyis használták első alkalommal „persely-bánk” formában. Végül is nem ez, hanem a cselédek bankja elnevezés honosodott meg. A lényeg, hogy a perselybank bármilyen kis pénzösszeget elfogadott „tőkealapnak”. A kis összegű befizetésekre szakosodott bankok eredetét Svájcba teszik: egy berni perselybank 1787-ben már sikeresen működött, a neve Cselédek Pénztára volt, de bárki a bankra bízhatta akármilyen kis összegű megtakarított vagyonkáját, egyáltalán nem vált nevetségessé vele, hanem komoly ügyfélként kezelték. Akkor talán a takarékos életet, a becsületes munkával szerzett kicsike vagyont is általánosabb megbecsülés övezte, mint ma. Kedves Olvasóm! Gyermekkorodban volt malacperselyed? A gyerekeid tudják-e, mire való?