borús égbolt
szórványos felhőzet
Girbegurba fecsegések 83.
A honfibú régi szó, értjük, de nem használjuk, akárcsak a hozzá kapcsolható népnemzeti borongás kifejezést. Mindezt a mai nyelvhez közelítve úgy magyarázhatjuk, hogy az elkötelezett, sőt hivatásos hazafi borús hangulatban van, szomorú, mert a múlt–jelen–jövendő hármasának gondjain mereng, baljós kimenetelt prófétál és elkomorodik miatta. No, de sebaj, elő gyorsan egy buzdító eszmét! Esetleg a nem is olyan régi világból egy mozgalmi dalt, ha más nem jut eszébe, hát az önnönmagával ellentmondó békeharcot: „Egy a jelszónk, a béke, harcba boldog jövőért megyünk” stb. Kedves Olvasóm! Nem a magasztos érzéseket gúnyolom, csak arra keresek választ, hogyan lehet szavakkal megfojtani a szavakat. A honfibú eredeti jelentése: a haza sorsa miatt érzett aggodalom, keserűség, bánat. Gyulai Pál 1854-ben írt Honfibú című versének első szakaszával ellentétezem a fenti csúfolódást, és igazából ez a valódi mondanivalóm: „Az ifjúság megvénül bennem, / Ősz hervad éltem tavaszán; / Hazámban nincs többé mit tennem, / És örülhetnem igazán. / Mi múltjában szép és dicső volt, / S jövőjében kétségbe ejt, / Mi van és lesz, mi élt és megholt, / Kiittam, mint méregkehelyt.” Az emberek nagy többsége persze nem költő, nem is divat ma régi költők szomorú verseit olvasgatni, viszont mindenki saját közösségének „ki-fia-borja”, és intellektuális öröm lehet, ha valaki helyettünk, de a mi nevünkben beszél, nem buzdít harci menetelésre, csak egy percnyi együtt érző csendre, gondolkodó megállásra. Én pedig mint a népmesében a vándorló szegénylegény, azt latolgatom, hogy kit hogyan is lehet megszólítani az üres szóvirágok modern, mai erdőrengetegében úgy, hogy felfigyeljen a halk szóra, és egy pillanatig ne a fülsértő mozgalmi és mozgósító dalokat hallgassa vagy harsogja, hanem hallja az elesett kisembert, a sorsára hagyott vándort, neki válaszoljon. Az emberek félnek megszólítani a másik embert. Ki mivé változik hirtelen és van-e igazi válasza, nem tudhatni, ez a félelem oka. Az emberek félnek segítséget kérni, amikor bajban vannak, mert ki mivé változik hirtelen segítő helyett, nem tudhatni, ez a félelem oka. A robotok kevésbé félelmetesek, mint az ember, a robotok kiszámíthatók, a robotokról lehet tudni, hogy csak robotok, még akkor is, ha emberbe bújtak. Az érzések és gondolatok között eltévedt utas kínjában nemegyszer a robotokat szólítja meg. Ó, kedves műholdban lakó GPS, kérlek, mondd meg nekem, merre van az arra. És a robotválasz?! Újratervezés. Zsákutca. Fordulj vissza! A robotokat nem fenyegeti sem honfibú, sem honderű. A Honderű című lap 1843-ban indult Petrichevich Horváth Lázár szerkesztésében, a társasági élet és a divat hírei mellett irodalmi rovata is volt. Sokan úgy vélik, hogy a szerkesztő a címadással Széchenyi iránti tiszteletét akarta kifejezni, és azt a meggyőződését is, hogy hisz a főváros egész hazát derűssé tévő szerepében és jövőjében. Széchenyi István ugyanis tréfából Honderűnek akarta keresztelni, illetve ezen a néven egyesíteni a fővárost, amely akkor még két külön város volt: Pest és Buda. Az anekdota szerint Széchenyi egy beszélgetés során Pest-Budát csúnyának tartotta, merthogy a „pest” szó eredeti jelentése szerint a pestis, a döghalál régi elnevezése. Más vicces változatokat is ajánlott az egyesülő két város majdani nevére: Etelvár, Ikervár, Delivár, Hunvár, Bájkert és Dunagyöngye, a kedvence viszont a Honderű maradt. A Honderű lapalapító szerkesztője báró Petrichevich Horváth Lázár Kolozsváron született, a főnemesi családokban szokásos kitűnő nevelésben részesült, szülővárosában tanult jogot, több nyelven beszélt, olvasott és írt, beutazta egész Európát. A Honderűvel kapcsolatban nemcsak a címének keletkezéséhez fűződő Széchenyi-anekdota érdekes, hanem a minőségi külcsín és a tartalom üressége közötti ellentmondás miatt is. A nyomdatörténetben azt olvashatjuk róla, hogy a tipográfia és könyvművészet csínját-bínját jól ismerő Emich Gusztáv nyomdájában készült és az általa tervezett és formailag kivitelezett lap minden egyes száma egyenként is Európa-szerte a legszebbek közé tartozó nyomdai remekmű volt. Az irodalom- és sajtótörténet viszont a kor leggyengébb és legérdektelenebb újsághír- és irodalom „tartalmai” között tartja számon. Olvasóközönsége alig volt, mert a magyar arisztokrácia, amelynek számára készült, csak kis hányadában akart magyarul olvasni, sőt magyar sem igen akart lenni. A cikkek a társasági élet pletykaszintjén maradtak, s a másod- és harmadrangú, gyakran dilettáns szerzők a forradalmi időkben (1848) csapot-papot maguk mögött hagyva elfutottak, cserben hagyva jól fizető munkaadójukat, aki amolyan törleszkedő úri kedvtelésből írt és szerkesztett lapot. Honfibú és Honderű? Hinni akarok abban, hogy bárki emberfia, ha életet és nemes célt szolgáló közösséghez tartozik, lehet őszinte hazafi, csak úgy ismeretlenül, ünnepek nélküli, dolgos „miesnapi” módon. Saját életünket sem a Honderű-utánzat hírharsonákból ismerjük, ezért elég nekünk, ha kisbetűvel írt köznév, vagy egy nevenincs, de biztató és bizakodó itthoni mosoly.
Kozma Mária
.jpg)
