A szakrális tér egyfajta eszmeiség, jelentése szerint a mindenkori szenttel, szentséggel, istenivel kapcsolatos, amivel az ember felruház épületeket, művészi alkotásokat, képeket, szobrokat, természeti képződményeket, mint sziklák, források, barlangok stb. Ezek megrongálása, a témánál maradva: megszentségtelenítése felháborodást vált ki a hívőkben. Mind a mai napig az egész világon a legnagyobb tabu a temetők feldúlása, síremlékek ledöntése, amivel nemcsak profanizálják a helyet, hanem megsértik az ősök nyugalmát, emlékét és tiszteletét, ami a legrégibb időktől kezdve máig „megszentelt” emlék nemcsak a közösségeknek, hanem külön-külön a közösség minden egyes tagjának is. A szakrálistól azt várja az ember, hogy ünnepi áhítatot és megrendülést, valamint erkölcsi emelkedettséget sugalljon, és hogy mindezt elsősorban ne az esztétikai élmény, hanem a titokzatos istenivel való találkozás okozza. A turistaútvonalak nagy látványosságait jelentő Isten-lakóhelyeken és környékükön napjaink­ban igencsak nehéz a szakrális és a profán teret elválasztani egymástól. A környéken üdítőitalt árusítók nyüzsögnek. Gyorséttermek, szuvenírboltok működnek. Mellettük kisebb-nagyobb szentképekkel, kis üvegcsébe vagy éppen műanyag palackba zárt szenteltvízzel és mindenféle fajta helyi vonatkozású kegytárggyal kufárkodók teszik eladható árucikké a „szentet” stb. A leghangsúlyosabb szakrális térben, vagyis odabent a templomban az imádkozó vagy a vallásuk szerinti szertartáson részt vevő hívők körül lelkes, kíváncsi, fáradt („legyünk túl rajta, benne van a programban”-) turisták bolyonganak. Jelenlétük profán, sőt egyenesen illetlen az adott helyen, miközben művelt idegenvezetők, többnyelvű szórólapok tájékoztatják őket a látnivalókról. Kedves Olvasóm! Talán érdemes felidézned, melyik kijelentést hallottad többször, vagy te magad mit mondtál hazatérve egy-egy ilyen programokban dús kirándulásról: 1. élmény volt élőben látni X katedrálist; 2. megadatott, hogy imádkozzam X katedrálisban; 3. betolakodónak éreztem magam és szégyenkeztem azért, hogy a jelenlétem zavaró lehet azoknak, akik magukénak vallják a helyet. A szakrális terek mind földrajzi, mind rendeltetésük szerinti megközelítésben olyan hagyományos gyülekezeti térségek, amelyek a lelki biztonságot nyújtó együttlét, azaz egy-egy vallási közösség központjai is, ahol az istenkép fogalma, a vallásos gondolat kivetítése, szimbolikus értelme az elsőrendű, és az imádkozó gyülekezetben, valamint azok tagjaiban van jelen, nem pedig a látványosságot hajszoló idegen bámészkodókban. A honosok és persze az igazi hívők számára viszont az áhítat mélységét és igazát nem befolyásolja a díszítésben és hírnévben szegényes hely sem, hiszen a hitet igazából önmagukban keresik és találják meg, az „otthoni templomba járás” azt is igazolja, hogy ahhoz a gyülekezethez tartoznak. Mircea Eliade világhírű vallástörténész A profán tevékenység archetípusai című esszéjében (1949) így ír: „Sommásan kijelenthetjük, hogy az archaikus világ nem ismeri a »profán« cselekvést: minden határozott értelemmel rendelkező cselekvés – halászat, vadászat, földművelés, játék, konfliktus vagy nemiség – valamilyen formában részt vesz a szentségben. Egyedül az a profán cselekvés, amelynek nincs mitikus jelentése, vagyis mintaképe. Így tehát kimondhatjuk, hogy az archaikus ember szemében minden határozott szándékú, felelősségteljes cselekvés: rítus. Mivel azonban e cselekedetek java része az idők során elvesztette szent voltát, a modern társadalmakban teljesen profanizálódtak… A profán idő eltörlésére és az egyén mitikus időbe való kivetítésére természetesen csak különleges alkalmakkor kerül sor: szertartások vagy különösen fontos tevékenységek – étkezés, nemzés, ünnepek, halászat, vadászat, háború, munka – során. Voltaképpen tehát akkor, amikor az egyén igazán önmaga. Életének további része profán, értelmetlen időben telik, e két idő: a szent és a profán idő mássága. Az előbbi az istenek módozata, amely maga az örökkévalóság, s az utóbbi, az emberé pedig a halállal párosul.” Nem tudom, hogy korunkban az Eliade szavaival „határozott értelemmel rendelkező cselekvés” – amibe bármely munka beletartozik – őriz-e vajmi keveset az ősidőkből ismert szakralitásból. Talán az igaz hivatástudatban lelhetünk a nyomaira. A munka társadalmi funkciókban elérhető lépcsőfokain a lelkiség szinte ismeretlen fogalom, a legtöbb embernek a pénzszerzés jut eszébe róla, mások éppen hogy kötelező robotként, netalántán vezeklésként vagy büntetésként élik meg. Az is meglehet, hogy minél több templomot építenek, minél több köztéri szobrot avatnak, minél több szentre emlékeznek s emlékeztetnek, és minél többféle intézményt, irodát szentelnek meg a papok akár ősrégi rítusok szerint, annál inkább csökken, azaz devalválódik, értékét veszti a „kinevezett” és a fogyasztónak átadott „szakrális terek” száma, mármint az, amely nem is köthető földrajzi helyhez, hanem minden ember saját, belső áhítatában él.

Kozma Mária