borús égbolt
Girbegurba fecsegések 72.
Nem örvendtem az újsághírnek, amit nemrég egy székelyudvarhelyi szennyezett patakról olvastam: „A probléma helyreállítására munkatervet készíttetnének.” A Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint a helyreállítás „1. valamely megrongálódott, sérült dolognak eredeti állapotába való visszahelyezése, kijavítása; valamely korábbi állapotnak visszaállítása”. Bíznék abban, hogy az újságíró a valamikori tiszta vizű patak helyreállítására gondolt, de mivelhogy nem ezt írta, kételkedem, hiszen a kiemelt mondat olvasatában ő éppen a problémát, azaz a szennyezettséget akarja helyreállítani, nem pedig megszüntetni. A feltételes mód arra utal, hogy erre nem is mostanában, hanem a majdani bizonytalan jövőben kerülhet sor. Bizonyára vannak olyanok, akik szerint mindez csak szőrszálhasogatás, hiszen „az olvasó úgyis érti”. Nem közlöm a hírhez tartozó újság és cikkírója nevét, mert hiszem, hogy egy elhibázott mondat nem jellemezheti az Egészet. Ám mégis elszomorít, hogy a kortárs magyar újságírásban igen gyakran nem a nyelvhelyesség, hanem a „probléma” helyreállítása zajlik, éspedig anélkül, hogy külön „munkatervet készíttetnének” ehhez. Megy magától! Minderről rögtön eszembe is jut Kosztolányi Dezső, aki az 1927–1933 közötti években írta „ábécé”-jét, vagyis tárcáit, szösszeneteit „a nyelvről és lélekről” miközben a korabeli sajtóban tallózott. Például: „Egy rendőri tudósításból: »Ott feküdtek az ágyon az áldozatok és a gyilkosok már elmenekültek.« Eleinte azt hittem, hogy a gyilkosok is az áldozatokkal együtt feküdtek az ágyon. Tanuljuk meg, hogy az olvasót tilos, csak egy másodpercig is, bizonytalanságban hagynunk. Az írás egyetlen ékessége a világosság.” Egy szösszenet: „A hó tárgyraggal mindig havat. Csak egyszer nem. Akkor, mikor Villon balladájának híres, szállóigévé lett sorát idézzük: Hová lett a tavalyi hó? Ki látta a tavalyi hót? Nem a tavalyi havat. A tavalyi havat elsöpörjük, a tavalyi hót megsiratjuk.” És egy másik példa, ami a semmitmondó szócséplésre világít rá, médiaközhelyek sokaságára, amely éppen a lényegről nem tudósít: „Mindenre kíváncsi vagyok. Mindent szeretnék látni. Egyelőre szeretném látni azt, amiről gyakran olvasok, de eddig sohase sikerült jelen lennem a nevezetes, izgató eseménynél: amikor »az orvosok minden intézkedést megtesznek a járvány terjedése ellen«, amikor »a törvényszék azonnal kegyelmi tanáccsá alakul«, s amikor valaki »érett megfontolás tárgyává tesz egy kérdést«. Hol lehet ellesni ilyesmit?” Kosztolányi viccesen ugyan, de az újsághírek közhelytömegéből idézett. Ezek semmit sem változtak az elmúlt évtizedek alatt. A mai újságolvasó és tévénéző is nap mint nap éppen ezekkel szembesül, vagy nagyon hasonlókkal, amikor az őt érdeklő témákat keresi és az úgynevezett friss híreket olvassa, hallgatja. Rendületlen optimizmussal olvas, továbblapoz és olvas, de hiába, jóformán semmit sem tud meg, mert tényszerűség helyett csupán töltelékszöveg halmazát találja, no nem az igénytelen beszélt nyelvből ismert „izét”, hanem „irodalmit”, olyasformát, de kevésbé kimunkáltat, mint a kötött mértékű versben: muszáj emide-amoda egy töltelékszó vagy még egy verssor, hogy ne csorbuljon a szabályos mérték, a ritmus. Az újságírói közhelyek legfőbb jellemzője, hogy ahol az általánosságokat biflázó bevezető után következne az igazi információ, ott hirtelen megszakad, illetve be is fejeződik a mondandó. Az írás lehet hivatás, de jól-rosszul megtanult mesterség is, profik és amatőrök űzik, kergetik, rakosgatják egymás mellé a szavakat hol szenvedéllyel, hol megszokásból, az újságot írók napi, heti penzumként, vagyis kiszabott munkaként. Vajon kellemesebb például iszogatni, mint írni, ha az utóbbinak annyi ága-boga van? A borivásról egy kocsmai hangulatot, baráti koccintgatást és alkoholizmust körüljáró könyvben (Illés György: Piások, zugmérők, mámorkeresők. Szekszárd, 1989) a következőt olvastam: „A bor az embert elégedettebbé teszi önmagával. A veszedelem azonban abban rejlik, hogy miközben az ember egyre jobban tetszik önmagának, egyre kevésbé tetszik másoknak.” Tréfáljuk meg e bölcsességet pár szócserével, hátha sikerül helyettesíteni a borivás káros szenvedélyét az írás „egészségtudatos” mámorával: a közlés az írót elégedettebbé teszi önmagával; a veszedelem azonban abban rejlik, hogy miközben az író egyre jobban tetszik önmagának, egyre kevésbé tetszik az olvasóknak. Kedves Olvasóm! Komolytalan feltevés, persze, hogy az ivás és az írás cselekvése összehasonlítható, de a megfelelő szavak sorba álltak a kedvemért. Igaz, a szavak mindig szolgálatkészek, de ártatlanok abban, hogy melyiküket választjuk.
Kozma Mária
_web.JPG)
