Girbegurba fecsegések 64.

A csíkszeredai Kossuth utcai virágüzletben vásároltam egy cirombás muskátlit. Láttam, hogy milyen, de a jelzőre mégis rácsodálkoztam, meg is kérdeztem a kedves eladónőt, hogy mit jelent a cirombás szó, használják-e másvalaminek a tulajdonságára is, vagy csak a muskátli kiváltsága, hogy így nevezik, mert én eddig még sohasem hallottam. Őszinte kíváncsiságomra kapott ajándékként (bónuszként, így nevezik ma divatszóval) néhány pillanat alatt az anyanyelv csodája nyílt ki egy virágcserépben és a virágárus szavaiban. Az eladónő azt mondta ő csak a cirombás virágot ismeri, a sávosan kétszínű szegfűre is így mondják, és más foltosan kétszínű virágszirmokra. Mellesleg megbeszéltük, hogy a napsárga büdöskét jobban kedvelik bársonyka néven megvásárolni. Na igen, melyik széplelkű virágkedvelő akarna „büdöset” ültetni a kertjébe, még akkor sem, ha azt büdöskének becézik. Szomorkás lett a hangja, amikor azt mesélte, hogy a csarabot is újabban erikának nevezik, állítólag a francia neve után, aztán kissé dacosan hozzátette, nekünk csarab. Erre nem tudtam mit mondani, mert én csak csarabnak ismerem, fogalmam sincs, hogy az erika ugyanaz a növény, vagy sem. Elköszöntem, és megköszöntem, hogy tanulhattam valamit, kezemben persze a cirombás muskátlival. Felvillanyozott a beszélgetés nemcsak azért, mert a virágokról társalogtunk, hanem azért is, mert ha tulajdonképpen rejtetten is, virágnyelven, de a bujdokoló szavak, nevek után bóklászva az anyanyelvünket is dicsértük. Rögtön el is határoztam, hogy utánajárok ennek a ciromba-cirombásnak, hogy még közelebbi ismeretséget köthessek vele. A ciromba szót hiába kerestem régi és új szótárakban, végül ragadványnévként találtam meg egy 1917-es „népnyelvi” tanulmányban, de örömöm szertefoszlott, mert sajnos a hajánál fogva előráncigált nyelvészmagyarázat semmilyen ősiségre nem utalt, azt valószínűsítette egy helyi legendára utalva, hogy a család azért kapta, mert „borközi állapotban egyszer valaki nyelvbotlással cimbora helyett mondta”. Gondolom, mivel a ciromba szó teljesen ismeretlen volt a nyelvész számára, könnyebb volt valamilyen ismert szóhoz kötni a magyarázatot. Ez persze igaz is lehet, de bár a cimbora is régi, ómagyar szó, a virághoz biztosan nincs köze, én pedig most ezt a lehetséges összefüggést keresem. Sem régi, sem új szótárakban nem találtam, mígnem úgy okoskodtam, hogy nemcsak a virágnak van töve, hanem a szónak is, és ráadásul a találaton nemegyszer kifog a régi írásforma, így hát a czirom szó keresésére indultam. A Czuczor–Fogarasi-féle A magyar, nyelv szótára (megjelent 1862 és 1874 között) mindjárt választ is adott: „Czirom [főnév, tárgyesetben:] czirmot. Testhez, ruhához tapadt mocsok, fekete szenny, különösen korom.” A Magyar Nyelv Történeti-etimológiai Szótárában ezt találtam: „cirom lásd cirmos”. Tehát nem is szerepel címszóként, csak a szóeredeztetésben kapott helyet, ami azt jelenti, hogy kihalt szóként tartják számon: e szerint is a cirom ősmagyar szó kosz, korom jelentésben. A cirmos pedig annyi mint foltos, sávos. Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárban csak a cirmol van jelen: 18. századi írásos adatok szerint a jelentése: dorgál, fedd, korhol, mocskol. Ha tehát valakit cirmolnak, akkor bemocskolnak, foltot ejtenek rajta. A foltos színű macska ma már teljesen bitorolja a cirmos kifejezést. Az ősmagyar cirom szó mellett/helyett tehát létrejött a kicsivel későbbinek titulált, vagyis ómagyarnak számító cirmos szó. Ezt a magyarázatot gyűjtögettem össze, illetve következtettem szorgalmas kereséseim közepette. Kedves Olvasóm! Remélem, hogy akik a mai girbegurba fecsegésemet elolvasták, velem együtt örvendeznek, hogy ez az ősrégi szó váratlanul felbukkant, megörvendeztetett azzal, hogy életben van, ha szerényen is, harsány magamutogatás nélkül, de él és ez a fontos, még ha nem is tudományos értekezleten, nem is hőskölteményben – pedig dicsőítendő lehetne évezredes túlélése nemegyszer mindenféle idegen szótengerben –, hanem a mindennapi élet aprócska szegletében, a tudományosan megalapozott nyelvészeti és néprajzi kutatásoktól igencsak messze eső kis virágüzletben. Úgy sejtem, hogy a hódmezővásárhelyi Ciromba Nagy Sándor valamelyik őse bizony kormos, piszkos vala, vagy talán éppen a becsületén esett valami emlékezetes folt, azért kapta a család ezt a ragadványnevet. Az pedig egészen biztos, hogy a cirombás muskátli ősmagyar szót őriz, pontosabban az őrzője az a kedves virágboltos asszony, aki így tanulta, így tudja, így nevezi. Hálás vagyok, hogy éppen őnála vásároltam ezt a halvány rózsaszín, sötétebb foltokkal tarkított szirmú, azaz cirombás muskátlit, és ő megosztotta velem a virág igazi nevét is, és nem utolsósorban az anyanyelv őrző szeretetét.

Kozma Mária