borús égbolt
Girbegurba fecsegések 111.
Történt réges-rég, még a 20. században, hogy Franciaországban egy népszerű színész fogadott a barátaival, hogy szónoknak áll, elmond egy összefüggéseiben teljesen értelmetlen halandzsa szöveget és mégis eléri, hogy a hallgatósága lelkesedni kezdjen érte. A fogadást megnyerte, bár sem mondatai, sem szavai nem is kapcsolódtak egymáshoz, viszont minduntalan kiemelte sokkal hangosabban a többinél és jól érthetően tagolva, valamint elragadtatott arckifejezéssel, szenvedélyt sugalló gesztusokkal kísérte azt a néhány szót, ami a közömbösen elhadart szóáradatból tisztán kivehető volt: haza, becsület, zászló. Hallgatói fergeteges tapsviharral jutalmazták a beszédét. A történetet nem a színháztörténetből ismerjük, hanem Gustave Le Bon (1841–1931) francia szociálpszichológus leírásából, akit a tömeglélektan-tudomány egyik megalapozójaként tartanak számon. Le Bon szónokokról, népvezérekről, tömegeket befolyásoló vezetőkről írva majdnem mindig „a színházzal” példálózik. Az előbbi történetet így magyarázza: „Aki vezetni akarja a tömegeket, annak a tömeg érzelmeire, és sohasem az értelmére kell hatnia… Nemegyszer csodálkozunk olvasás közben bizonyos beszédek gyöngeségén, ámbár azok a hallgató tömegre roppant hatással voltak; elfeledjük azonban, hogy ezeknek az volt a céljuk, hogy a sokaságot magukkal ragadják, és nem az, hogy filozófusok olvassák. A szónok belső kapcsolatban lévén a tömeggel, fel tudja idézni az izgató képeket. Ha ez sikerül, elérte célját. Húsz kötet kései beszéd nem ér annyit, mint néhány frázis, ha az oda jutott a meghódítandó agyvelőkbe.” Le Bon fő műve A tömegek lélektana címmel jelent meg 1895-ben, a magyar fordítás 1913-ban látott napvilágot. Következzen most egynéhány hasonló, kiragadott mondat, amelyeket alapjában véve az emberek többsége önmagára vonatkoztatva sértőnek találhat, hiszen mindenki szereti azt hinni, hogy mind érzései, mind gondolatai sajátak, és nem a befolyásoltság és a hiszékenység szülte őket: „A tömegeket sose érdekli a valóság. Aki illúziókat ad nekik, az lesz az istenük. Aki megpróbálja összetörni az illúziójukat, az áldozatukká válik… A megfigyelés azt mutatja, hogy mikor bizonyos számú egyén valamely célból tömeggé egyesül, az együvé tartozásnak e tényéből bizonyos új pszichológiai jellemvonások származnak… A tömegek tagjai elvesztik kritikusi képességeiket, amelyekkel mint individuum rendelkeznek. Személyiségük elenyészik; a megtévesztett tömegek észhez térítéséhez a racionális indoklások jóformán semmit se érnek, kizárólag érzelmileg lehet rájuk hatni… A meggyőzés kulcsa az ismétlés. Az állandóan ismételt állítás igazsággá válik, mélyen beül az emberi agy azon területére, ahol a cselekedetek döntése születik.” Olvasom a könyvet. Majd a könyvről olvasva elfogulatlan felsorolásban azoknak a nevét, akik bizonyítottan olyan követendő tankönyvként használták/használják, amilyen az éppen aktuális, rajongóktól körülvett és visszaigazolt szamárlétrájukhoz kell. Hagyjuk őket! Amúgy is külön elemzést kívánna, hogyan lesz valakiből létramászó és kinek milyen létra jut. A tömegember pedig miután kirajongta magát, szépen hazamegy a saját mindennapi kenyerén aggódni. „A városok teli vannak néppel. A házak lakóval. A szállodák vendéggel. A vonatok utassal… helyet kapni valahol ma egyre bonyolultabb feladattá válik” – írta Ortega y Gasset A tömegek lázadása című világhírű cikksorozatában (1928–1929). Ő a tömegember fogalmát morálfilozófiai szempontból határozta meg. A következő idézet nem sok dicséretet rejt: „A tömegember közönséges lélek, aki nemcsak tudatában van közönségességének, hanem jogot is követel hozzá… olyan, mint az öntelt úrfi, aki azt hiszi, hogy csak jogai vannak, kötelességeket nem ismer.” Kedves Olvasóm! Az út innen kezdve attól girbegurba, hogy helyet kapni valahol magunknak tényleg egyre bonyolultabb feladattá válik. Először is a létramászókat kell kikerülni, akár félni is tőlük, rémisztő és idegesítő, hogy be nem áll a szájuk, locsognak szüntelen és a lábukra is figyelni kell, mert lefelé rúgnak. A tömegembereket udvarias fél mosollyal érdemes kikerülni, anélkül, hogy bárki rajongót azzal vádolnánk meg, hogy közönséges lélek, inkább azzal mentegetjük, hogy csak ilyenre manipulálták. Hiába minden óvatosság, a sértődöttség közállapot lett, merthogy önmagáról ki gondolná, hogy akár létramászó, akár tömegember volna. Aki az uborkafán csücsül, az már biztosan nem. Akik a nyomába hágnak, tülekednek, hogy feljebb és még feljebb kapaszkodjanak, azok sem… és mi sem… és ő sem… és te sem… Én sem.
Kozma Mária
