borús égbolt
kevés felhő
Girbegurba fecsegések 106.
Tyúktenyésztő császár a valóságban nincs, de az irodalomban fellelhető. Friedrich Dürrenmatt svájci dráma- és prózaíró, valamint képzőművész gyúrt össze egy ilyen szánalmas és nevetséges alakot abszurd elemekből egy abszurd világban, azaz egy úgynevezett „történelmietlen tragikomédiában” – A Nagy Romulus című művében, amelyet huszonkilenc éves korában, 1950-ben alkotott. Ironikus ellentmondás, hogy ez a Romulus egyáltalán nem „nagy”, hanem pitiáner és pipogya figura, akit jobban érdekel a tojáshozam és a nadrágdivat, mint saját népének sorsa. Dürrenmatt műveinek elemzői szerint az író olyan erkölcsi kérdéseket feszeget, amelyeknek alapigazsága abból indul ki, hogy a földkerekség működése, az elfogadott erkölcsi rend, az ember és a világ kapcsolata zavaros, érthetetlen, mint ahogyan az isteni akarat sem értelmezhető. Gyakran áll műveinek középpontjában a kérdés, amelyre a keresztény ember sem találja a megnyugtató választ: miképpen lehet összeegyeztetni az isteni jóságba vetett hitet annak a világnak a gonoszságával, amit teremtett. Hegedűs Géza irodalomtörténész így meséli el a dürrenmatti Romulus történetét (Világirodalmi arcképcsarnok. Bp., 1994): „A Nagy Romulus jelentéktelen, mégis emlékezetes történelmi alak, Romulus Augustulus, az utolsó nyugatrómai császár. Valójában a már teljesen legyengült birodalom utolsó uralkodója gyerekember volt, az uralkodás teendőihez nem is érthetett. A népvándorlás diadalmas barbár vezére, Odoaker ellenállás nélkül szállta meg Itáliát, bevonult Rómába, megszűntnek nyilvánította a császárságot és a kiskorú császárt megfosztotta trónjától. De megkímélte életét, sőt egy kellemes vidéki villát bocsátott rendelkezésére, és életfogytig járó jövedelmet biztosított számára. Sokkal későbbi kifejezéssel nyugalomba küldte. Példátlan történelmi példa. Ez a témája Dürrenmatt komédiájának. Itt azonban Romulus Augustulus idősebb férfi, akit a biztos vég tudatában nem érdekel már az uralkodás, sokkal inkább kedveli a tyúktenyésztést, magát bölcsen ostobának tetteti. A nép pedig már megelégelte az egész ókort, követelik, hogy jöjjön a változás, jöjjön a középkor. Mulatságos célzás az időszakolás régóta közismert korszakváltási dátumára, amely szerint a Nyugatrómai Birodalom bukásával múlt el az ókor, és kezdődött a középkor. A fordulat pillanatait ábrázolja, illetve jelképezi az egész komédia. A császár mindenbe beletörődve várja a diadalmas germán vezér bevonulását. Háta mögött saját mellszobrával ül a trónon, amikor Odoaker belép. A rómaiak főleg azt tudják a germánokról, hogy ők találták fel a nadrágot. A belépő Odoakertől Romulus Augustulus mindenekelőtt azt kérdi, hogy a lábszárait fedő ruhadarab a híres nadrág-e. A győztes vezér meglepve válaszolja, hogy igen, mire a császár azonnal igen praktikusnak találja, és már javasolja is, hogy tömegesen gyártani kellene, bizonnyal jó üzlet lenne. Ezzel a beszélgetés azonnal magánügyekre tér. A hódító megtudja, hogy a meghódolt, méghozzá békésen meghódolt császárt leginkább a tyúktenyésztés érdekli. Ez azért lepi meg, mert otthon ő maga is tyúkokat tenyészt. Még kíváncsi is lesz a tenyészetre, és csak úgy mellékesen közli, hogy a legyőzött többé már nem császár, de aggódnia nem kell, biztosítja a békés megélhetését. Ennek tulajdonképpen örül is a trónfosztott császár: nem kell többet törődnie a kényelmetlen uralkodással. Fel is áll a trónról, hóna alá veszi saját szobrát és megnyugodva távozik… Az erkölcsi rend széthullásával értelmüket vesztik a legfontosabb eszmények is… ahogy a tyúktenyésztő császár nem fogadja el a nadrággyáros ajánlatát, aki cserébe a császárlány kezéért hajlandó lenne néhány millió árán megmenteni a birodalmat, ez a furcsa történelem sem fogadja el [Romulusnak] az áldozatát: a germán vezér nyugdíjba küldi vértanúság helyett. Nehéz ebben a szétzilált világban valami biztatót találni.” Ez a negatív utópia persze tótágast álló valóság, ahol két tyúktenyésztő és egy nadrággyáros dönt a Sorsról, a célja éppen az, hogy ne legyen benne biztató. Mert ezzel figyelmeztet! Mégis kiket!? – kérdezhetnénk. Aztán Dürrenmatt ilyesféle válaszán gondolkodhatunk: „Korunk embere megfigyelt ember (A megbízás, avagy a megfigyelők megfigyelőjének megfigyeléséről című novella; 1986; magyarul: 1989), mert ha nem figyelnék őt, figyelemre se méltónak, és mint figyelemre-nem-méltó megvetettnek, és mint megvetett jelentéktelennek, és mint jelentéktelen értelmetlennek érezné magát... ezért figyel mindenki mindenkit; az emberek létük értelmetlenségétől rettegve kattogtatják fényképezőgépüket és surrogtatják filmfelvevőjüket... nincs megfigyelt megfigyelő nélkül, ami nem egyéb banális logikai kölcsönhatásnál, mihelyst azonban a valóságra vonatkoztatjuk, veszedelmessé lesz.”
Kozma Mária
