erős felhőzet
kevés felhő
Girbegurba fecsegések 102.
Magazinműsorok a csevegő szórakoztatástól a magánéletben való vájkálásig terjedő skálán igencsak boldogan adják hírül, hogy nevezett híresség, zenész, színész, énekes, író, festő gyógyultan és győztesen visszatért közénk az idegösszeomlásból, drogfüggőségből, alkoholizmusból. A médiajátszma felszínes forgatókönyve előregyártott elemekből épül a kérdező, a kérdezett és az óbégató nézősereg számára. Az előzmény, a pszichiátriai kezelés csak jelzésértékű. Jobb is így, hiszen a valóságos háttér teli van ellentmondásokkal, és ritka a derűs, tartós sikertörténet. Ha a 2000-es években összeállított Művészek tönkretétele (A pszichiátria aláássa a kreativitást. Jelentés és ajánlások a pszichiátria művészekre és a társadalomra gyakorolt káros hatásáról. Kiadja az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért) című könyvet olvassuk, akkor ilyen szinte egyáltalán nincs is. Ernest Hemingway, Nobel-díjas író sorsában immár rejtély marad, hogy kinek volt igaza, orvosainak vagy neki. A több tucatnyi, dokumentált művészsors-történet között a rá vonatkozó rész: „Ha Ernest Hemingway, a Nobel-díjas szerző ma élne, valószínűleg heves vitát folytatna azokkal a pszichiáterekkel, akik őt tartották »az elmebajban szenvedő nagy írók« példaképének. Miután becsalták egy pszichiátriai intézetbe, ruhájából és méltóságából kivetkőztették, majd húsz alkalommal adtak neki elektrosokkot. [Az egyre súlyosbodó depresszióját próbálták így gyógyítani.] Hetekkel később ezt közölte bizalmasan: »Amit ezek a sokk-doktorok nem tudnak, az az, hogy mik is azok az írók… Minden pszichiáterrel el kéne végeztetniük egy írói tanfolyamot, hogy tudják, mi az, hogy író… mi értelme van az elmém tönkretételének és az emlékezetem kitörlésének, ami az én szellemi tőkém, és annak, hogy munkaképtelenné tesznek? A kezelés kitűnő volt, de a beteget elvesztettük.« 1961 júliusában, alig pár nappal az után, hogy kiengedték a Mayo pszichiátriai klinikáról, Hemingway öngyilkos lett.” A magyarázat az volt, hogy a „mentális zavarokat” valamilyen agyi kémiai elváltozás okozza, és erre vannak elfogadott kezelési módszerek. Ezt az álláspontot sokan hevesen cáfolják, köztük pl. dr. Margaret Hagen, a Bostoni Egyetem pszichológiaprofesszora, aki azt állítja, hogy a lelki folyamatokat a kémiára szűkíteni „vacak tudomány”, mert „a boldogtalanság egy emberi probléma, és nem egy betegség” (A pszichiátriai tanúvallomások csalárdsága. 1998). Ernest Hemingway egyike a sok ezer tragikus sorsú, testileg-lelkileg megviselt, agyonhajszolt, fásult művésznek, akik áldozatul esnek azoknak a segítőkész elméleteknek, hogy az érthetetlen izgatottsággal csapongó, sajátos képzelt világokban vándorló és ilyeneket művészi alkotásokban anyaggá formáló elme csupán egyféle „mentális zavar”, ami megszüntethető, sőt mesterségesen létrehozható. Az 1950–60-as években kampányléptekben ezt be is mutatták, főleg a művészeket érintette, és sajnos egy tudományos kísérleten (nevezhető tévedésnek is) alapult. Az alig egy évtizede felfedezett drogot, az LSD-t kezdetben gyógyító kezelésekhez alkalmazták az alkoholizmus és a depresszió orvoslására.
Dr. Oscar Janiger (1918–2001) kaliforniai pszichiáterről nem tudni, hogy öregsége békés volt-e, és hogyan számolt el Isten vagy önmaga előtt a „holt lelkekkel”, ám azt lehet tudni, hogy a pszichiátriatörténet sötét oldalát testesíti meg. Többértelműen „lelkes” kutatásai közepette arra volt kíváncsi, hogy vajon a drog fokozza-e a művészi teljesítményt. Ezért írók, zenészek, festők, színészek és filmrendezők százait vette rá az LSD használatára. Javallata szerint a szernek köszönhetően nincs alkotói válság, megtorpanás, fáradtság, önbizalomhiány, mintegy állandóvá válik az „élénk, esztétikus érzékelések” sokasága, azt ígérte, hogy mindez „a művészetek jobb megértéséhez” is elvezeti a művészeket, akik fokozhatják vele saját kreativitásukat, na és persze a sikert. A meggyőzés eredményeképpen az LSD kedvenc droggá vált a művészkörökben, innen gyorsan leszivárgott a rajongók táborába és onnan az egész társadalomba. Az 1960-as évek közepére a pozitív hatásait hirdető elborzasztó elméletek végre megdőltek, és előtérbe kerültek azok a hiteles tanulmányok, miszerint tartós használata olyan önveszélyes érzékcsalódásokat okoz, mint az üldöztetés, ok nélküli félelem az emberektől, látomások és hasonló ellenségei a józan észnek. (Példának okáért: kell egy csöppnyi józan ész ahhoz, hogy a zeneszerző a kottát ne mászkáló bogaraknak lássa, hanem hangjegyeknek.) Az LSD gyártását, eladását és birtoklását elsőként 1966-ban Kaliforniában és Nebraskában tiltották be, két év múlva az egész Amerikai Egyesült Államokban. Az 1970-es évek óta pedig a világon már mindenhol tiltott szernek minősül. Janiger túlélte elméletének bukását, de áldozatainak nem jutott alkotó öregség. Szerencsére mindez már a múlté. A művészek mássága, különlegessége elfogadott a társadalom számára, megbecsülés övezi a munkásságukat, és a tudomány segíti őket abban, hogy felzárkózzanak az átlagos többség mellé – ahogyan ezt a sikeres magazinműsorok is példázzák.
Kozma Mária
