Sorozatunk múlt részében Udvarhelyszék peremén, a Gagymente falvaiban jártunk, alá s fel Szentábrahám községben, megállapítva, hogy volt itt élet, van, és lehetne a továbbiakban is. Most Gagy és Magyarandrásfalva értintésével folytatjuk utunkat. Tehát Gagy és Magyaran­drás­falva egy kicsit más. Azért más, mert ellentétben a hagyományos udvarhelyszéki falvakkal, amelyek úgymond „szabad székely települések” Gagy jobbágyfalunak számít. Ma­gyar­andrásfalva pedig tulajdonképpen egy családi birtok körül kialakult kezdetleges telephely, tanya felvirágzása révén jöhetett létre, de nagyon lassan, több évszázad folyamán. A Pálffy, a Türkösi, a Szentkirályi és a Toldi családok rendelkeztek itt jelentős birtokokkal. Gagyban aTürkösi-udvarház a református templom melletti telken állt; az északi faluszélen levő Pálffy-kúriának már csak nyoma látható. Illetve tény az is, hogy él a köztudatban, s nyoma van a szakirodalomban is. Amikor Orbán Balázs bejárta a területet és adatokat gyűjtött nagy monografikus munkájához, valahogy átsiklott a részletek fölött, nem foglalkozott különösebben az akkorra már felszabadított jobbágyok, illetve a zsellérek sorsával. A gagyiakról csak adomák szintjén tesz említést, illetve a gyakori golyvásságról, amelyet aztán bizonyíthatóan a jódhiányos víz okozott. Ezt a 20. század folyamán a lakosság körében osztogatott tablettákkal, illetve legújabban a vízművekben szakszerűen kezelt, vezetékes ivóvízzel sikerült kiküszöbölni. A nagyobb kiterjedésű birtokoknak köszönhetően – mivel gyakorlatilag néhány család tulajdonában volt a település határának nagy része, a kevés földterülettel rendelkezők, illetve a volt jobbágyok részes művelést, valamint bérmunkát végeztek – viszonylag könnyű volt tagosítani a 20. század legelején a falu határát, ami azt eredményezte, hogy így kerültek be a termelőszövetkezetbe, majd 1990 után így került sor a reprivatizációra is. Nagyobb kiterjedésű parcellák vannak, nem olyan mérvű a szétszabdaltság, mint másutt. A kezdeti fellángolást követően azonban jelentősen csökkent itt is a gazdálkodási hajlandóság. Nemzedékváltás történt, és viszonylag kevés család maradt meg a növénytermesztés és az állattartás mellett, és többnyire az jellemző, hogy a saját tulajdonú vagy a bérelt területeket gépekkel művelik. A szántóföldi haszonnövények termelése jószerével kimaradt, talán a vetett takarmány előállításában tapasztalható némi előrelépés. Míg bő húsz évvel ezelőtt Sepsiszéki Nagy Balázs arról számolt be, hogy jelentős igény mutatkozik bizonyos idényekben a napszámos munka igénybevételére, ez napjainkra abbamaradt. A munkaképes cigány lakosság többnyire Magyarországon és Nyugat-Európában vállal munkát, olyan szakterületen, amelyhez ért, és megvan hozzá a kellő tapasztalata. Magyarajkú, vallásában és szokásaiban illeszkedő lakosságrétegről van szó, akik körében ugyanazok a szokások, hagyományok éltek, élnek, mint a székelyek körében, olyannyira, hogy a népmeséket, népballadákat, helyi népdalokat, a néptáncot még akkor fel lehetett tőlük gyűjteni – a múlt század utolsó harmadában –, amikor a hagyományhoz való ragaszkodás a székely-magyarok körében már nem volt jellemző. Gagy első írásos említése 1566-ből való. Egyes források szerint tíz szabad család alapította. A földbirtokosok, kis- és középnemesi családok betelepedése, azok vagyonszerzése és -gyarapítása később történhetett, amikor a különböző erdélyi fejedelmek szolgálatukért jutalmaztak az átlagból kiemelkedő egyéneket. A „Gagyi” előnevű, primor rangú Pálffy-család az évszázadok során több falura kiterjedő birtokrendszert alakított ki (Tarcsafalva, Medesér, Etéd, Küsmöd, Atyha stb.), házasságok révén pedig időnként főúri rokonságba került – például a Barcsayakkal –, több ízben országos méltóságot is viseltek tehetségesebb képviselőik, de a közelben élő nemesi családokkal ugyancsak rokonságban álltak (Ugron, Domokos, Henter, Gálfalvi stb.). Pálffy Miklós Udvarhelyszék alkirálybírója (1676), de ugyanezt a tisztséget töltötte be 1651-ben a család András nevű tagja is. Pálffy János (1804–1857) író, politikus tisztiskolát végzett, a császári hadseregben szolgált, majd hírlapíróként tevékenykedett; 1848-ban Küküllő vármegye képviselője, 1849-ben pénzügyminisztériumi államtitkár. Megszabadult ugyan a halálos ítélettől, de börtönévei során olyan súlyos tüdőbetegséget kapott, amely aztán hamarosan korai halálát okozta. Anyai ágon „gagyi”, apai ágon „tarcsafalvi” Pálffy – mindezt csak azért írjuk le – hiszen személyesen nem ide kötődik –, hogy érzékeltessük a család udvarhelyszéki kiterjedését. Viszont az a tény, hogy ez a Pálffy János – aki szegénynek számított – közvetlen örökösök híján 15 ezer forintot hagy az Erdélyi Múzeumra, illetve a Magyar Tudós Társaságra (1857. január 20.), mégiscsak azt jelenti, hogy viszonylag jelentős volt az a bevétel, amely a birtok-használatból, bérletbevételekből és az állatok, a termények után származhatott. 1850-ben 446, 1900-ban 589, 1910-ben 650, 1941-ben 836, 1953-ban 753, 1977-ben 654, 1992-ben 636 lakosa volt; 2002-ben 625, 2011-ben 615. A népességfogyás nem állt meg a tíz évvel korábbi szinten. Ami pedig az ezredforduló idején meglévő 40%-os magyarajkú cigányság helyi lakosságon belüli arányát illeti, feltételezhető, hogy az tovább növekedett. Ezt talán a közelebbről esedékes népszámlálás fogja majd megközelítő pontossággal kideríteni. [caption id="attachment_146124" align="alignnone" width="2281"] Magyarandrásfalva, utcakép[/caption] Magyarandrásfalva, bár korábbi említésű (1409,1510), mint a nagyobb szomszédja, Gagy, az 1567-es regesztrumban mindössze 1 kapuval szerepel. A hagyomány szerint ez a hely a Pálffy-család ősi fészke, de a Fodor, a Molnos, a Fülöp családok is rendelkeztek itt birtokokkal. Fodor Adalbert Béla népzenekutató, az erdélyi és székelyföldi táncházmozgalom egyik mozgatórúgója-kezdeményezője, aki itt született és ma is itt él, azt tartja, hogy az a bizonyos egyetlen kapu – a 16. század közepén említett gazdaság (1566, 1567) –, az a mai Fodor-ház helyén állt, és azóta is folyamatosan lakják, hiszen ők generációkra visszamenőleg többrendbeli rokoni kapcsolatban álltak, állnak a Pálffy-nemzetséggel is. A birtokközpontról azonban folyamatos lehetett a kirajzás, mert lassan gyarapodott. Andrásfalvát, hogy megkülönböztessék a szomszédos Székelyandrásfalvától, amely tulajdonképpen Románandrásfalva, Magyarandrásfalvának kezdik nevezni az utóbbi másfélszáz évben. 1850-ben 184, 1900-ban 197, 1930-ban 128, 1956-ban 124, 1992-ben 150, 2011-ben 146 lakosa volt. [caption id="attachment_146126" align="alignnone" width="2560"] Székelykapu az iskola és a kultúrház előtt. Fazakas Jánosra emlékeztet[/caption] Ez a falu sokat köszönhet annak, hogy bár nem itt született, de szülei révén innen származik Fazekas János (1926–2004) tanító, újságíró, politikus, történész, 1952 és 1982 között – mígnem önkéntes belső száműzetésbe vonult, majd később Magyarországra telepedett, ahol az MTA megbízásából végzett kutatásokat – magas állami funkciókat töltött be Bukarestben, s aki kezdeményezte iskola és művelődési ház építését. A terv meg is valósult az 1960-as években. Ez nagy eredmény volt, hiszen egy ekkora település képtelen volna egyébként ilyen beruházás megvalósítására. Növekedett a lakosságmegtartó képesség. Olyannyira, hogy a rendszerváltást követően ez a kis közösség, amely részben református, részben pedig unitárius vallású új templomot épített, amelyet közösen használ ma a két felekezet. Egy ilyen kis közösségtől ez is nagy teljesítmény, még akkor is, ha külső segítséggel, testvérgyülekezetek segítségével valósult meg az elképzelés. P. Buzogány Árpád író, költő, néprajzkutató, akit ez a vidék nevelt, és aki számos írásában jeleníti meg a tájat és az itteni embert, teszi közkinccsé a népi kultúra felgyűjtött értékeit, azt mondta a minap egy ide kapcsolható eseményen, hogy jelentősen megváltozott az utóbbi évtizedekben Udvarhelyszék e kistájának lakossági összetétele, megváltoztak a foglalkozási ágak is. Ma már oda jutottunk, hogy a közösségi és a kulturális értékek bizonyos formáit vissza kell vinni a vidéki településekre. A Gagymentére ez a megállapítás fokozottan igaz. És érvényes a népi építészet formakincsére is.

Simó Márton