erős felhőzet
kevés felhő
Föl a zászlóval – s ne csak ma
Találkoztam egy nénivel, akivel az első román világban a csendőrök lenyelették a kokárdáját. Olvastam kászonújfalusi leányzóról, akinek 1935-ben a hajából kivették a zöld szalagot, mert piros mellényt, és szintén zöld szalaggal befont fehér inget viselt. „Prigye Rozália ebben a ruhájában Bucarestiben hónapokig járt mint cseléd és senki kifogást nem emelt az öltözete ellen” – jegyezte meg az esetről a Csíki Lapok újságírója, beszámolva arról is, hogy templomi zászlókat vitettek be a csendőrőrsre azért, mert a „pirosbrokát lobogón zöld és piros szallagok lobogtak és a zászlók keresztrudján fehér bazsarózsa viritott”. Most még nem tartunk itt. De zászló- és jelképcsatánkat immár száz éve vívjuk.
Azt hiszem, az elején csak finoman kezdődött, mondhatni szőrmentén. Levéltári kutatásaim során bukkantam egy 1919-es irományra, amelyet Radianu kapitány jegyzett, és a következőképpen szól (természetesen román nyelven): „az erdélyi csapatok parancsnoksága 10185-s feljegyzése megengedi, hogy amennyiben a magyarok színes folyóiratokban, öltözködésben, virágcsokrokban próbálják a magyar nemzeti színeket rekonstruálni, ne legyenek ebben akadályozva, mivel ez a hozzáállás valamint a dolgok reális állása inkább készteti majd arra őket, hogy felhagyjanak ezekkel a megnyilvánulásokkal, mintha mi ezzel a magatartásukkal foglalkoznánk.” A látszólagos engedékenység viszont nem vonatkozott mindenre. „Természetesen – folytatja a dokumentum – a magyar nemzeti lobogó kitűzése tilos a hivatalokra és a magánházakra, mert egy zászló kitűzése az adott állam szuverenitását jelképezi.” Sajnos a feljegyzés teljes szövege nem található az adott (864/1919 számú) dossziéban, de egy nehezen betűzhető kézírásos lapból kiderül, hogy a tilalom megszegése 15 napos elzárással és jókora pénzbüntetéssel járt. Így kezdődött.
Aztán a körültekintő új hatalom kiirtotta a civil szervezeteink zászlóiból és jelvényeiből is a nemzeti színeket eladdig, amíg a leányzó hajából kivetették a zöld szalagot. És azóta is küszködünk. Több-kevesebb lelkesedéssel, kisebb-nagyobb sikerekkel lopjuk vissza színeinket fel-feltüzülve, majd le-leteszünk róluk, úgy érezve, az sem jó, ha minden piros-fehér-zöldben virít, mint ahogy az is baj, ha himnuszainkból elcsépelt, érzelem nélküli dalolás, netán mecsergés lesz.
Néha feltesszük magunknak a kérdést, vajon szükség van erre a küzdelemre? Vajon erre a küzdelemre van szükség? Valóban olyan fontos nekünk a zászló vagy pl. a községháza felirat, amennyire nagy por van körülötte? Vajon a látványos/látszólagos dolgokért folytatott küszködés hagyja nekünk, hogy lássuk a fától az erdőt? Mert ne feledjük el: nem magáért a zászlóhasználatért kell küzdenünk, hanem fel kell sorakoznunk a zászló alá! A zászló nem cél, hanem egy eszköz, egy rúdra rögzített vászondarab, amely jelképes jelentőséggel bír. Hál’ istennek, még vannak zászlóvivőink, még vannak, akik magasra emelik, s hátha felsorakozva, a jogainkért, az autonómiánkért tudatosan harcolva, sikerülne túllépni az egyszerű zászlócsatákon… De ehhez nemcsak március 15-i fellángolásra, hanem következetes, tartós lobogásra volna szükség.
Daczó Katalin
A cikk a Hargita Népe március 15-i számában jelent meg.
-min.jpg)
