Tankó Gyula gyimesközéploki pedagógus, helytörténeti író több évtizeden keresztül tanított a Gyimesekben. Román, illetve magyar nyelvet és irodalmat oktatott, majd iskolaigazgatóként tevékenykedett. Pedagógusi pályafutása idején számos fiatalban erősítette meg a gyimesi kultúra iránti szeretetet. Ő maga is örömmel tanulmányozta e tájegység szokásait, hagyományait. Minap gyimesközéploki otthonában beszélgettünk az immár 82 éves, de jó egészségnek örvendő nyugdíjas tanárral. – Jelenleg milyennek látja a csángó kultúrát, hogyan változott az évek során? – A régi hagyományok lassan kimaradtak, kimaradnak, de ez már az iparosítással megkezdődött. Aztán a munkamigráció még inkább gyengítette a csángó kultúrát, nagyjából itt is ugyanaz a helyzet, mint bármelyik székelyföldi faluban. Fiatalabb koromban több színpadi előadást is írtam, és amerre eljártunk és bemutattuk, mindenütt szerették, de már ez sem volt olyan, mint az én fiatalkoromban. Amikor mi legények voltunk, akkor minden sokkal másabb volt. Például amikor ezek a híres Pulikák – ők is Székelyföldről jöttek fel, Csíkból, de itt rögtön átváltottak – muzsikáltak, nagy-nagy mulatságok voltak. Jelenleg a gazdálkodás sem olyan, mint régen, mert gépesítették. Ezeken a meredek oldalakon is kimennek a gépekkel vagy oldalra is kaszálnak, de kézi kaszával már nagyon keveset. Én egyetemistakoromban is olyan sokat kaszáltam, hogy amikor a nyár végén visszamentem, mindenki azt kérdezte, hol nyaraltam. Ilyenkor mondtam egy-két üdülőhelyet, de aztán végül elmondtam, hogy csak kaszafürdőn voltam. Itt a Gyimesekben a 19. század vége felé volt egy olyan, hogy a jó gazdák azt adták el a juhokból, ami százon felül volt, el lehet képzelni, hogy akkoriban mennyit kellett fejni. Akkoriban Csíkból is nagyon sokan idejöttek juhot venni. No, de ma már ez sincs. – Milyen népszokások, hagyományok maradtak fenn? – Nagyon sok hagyomány odalett az elmúlt évtizedekben, de én azt látom, hogy az embereknek szükségük van arra, hogy időnként most is összeüljenek, beszélgessenek, táncoljanak. Most olyan, mintha teljesen időhiányosak lennének az emberek. Nem olyan régen elhívtak egy lakodalomba és nagyon elcsodálkoztam, mert mi a legjobban hajnal felé mulattunk, de nem azért, mert részegek voltunk. Most éjfélkor látom, hogy a fiatalok készülődnek, hogy adják le az ajándékot. Mondtam nekik: „Miért siettek, hova mentek?”. Mire jött a válasz: „Megyünk haza, mert holnap kell menjünk dolgozni, én megyek vissza a németekhez.” Ez semmi sem volt, az nem lakodalom, ahonnan így futnak haza az emberek. Itt régen háromnapos lakodalmak voltak. Tehát én azon csodálkoztam el, hogy éjfélkor majdnem mindenki hazament. Egyszer mondom a feleségemnek, hogy akkor ejsze mi is menjünk, nekem nem ér semmit ez a lakodalom, én nagyon szerettem mulatni. Jelenleg még vannak helyek, ahol húsvét előtt összeülnek az asszonyok piros tojást festeni, azonkívül még élő hagyománynak számítanak a szüreti mulatságok. Soha sem volt itt szőlő, tehát soha nem termett meg, de mindig hoztak valahonnan. Az egyik könyvemben írtam arról, hogy milyen új szokások jelentek meg itt a Gyimesekben. Például ezek közé tartozik a házassági évfordulók megtartása. Ha idősebb házasok ünnepelnek és a fiatalok nincsenek itthon, akkor is hazajönnek az öregekhez, és így van egy közös napjuk, s az öregeknek ez boldogság. Aztán van a vallási és állattartási szokás, a sószentelés. Habár az elmúlt két évben ezt a szokást sem tartották meg. Aztán bevezették a kocsiszentelést. Egy bizonyos napon felsorakoznak a kocsik itt a templomnál, és a plébános megszenteli. Ezt a szokást a pap kezdeményezte és nagy népszerűségnek örvend. Az elmúlt években nagyon sokat változott a halottak napi megemlékezés is, most olyan nagy dúrral szervezik meg. Ilyenkor minden rokon hazalátogat, délelőtt megemlékeznek a halottról, imádkoznak, aztán összegyűlnek, meglátogatják az időseket, ez azért a legjobb, mert az öregeknek ismét van egy boldog napjuk. Nagyjából ezek az új szokások. Gyimes nem tartozik az ezeréves települések közé, hiszen csak a 17. század vége felé kezdtek összeszivárogni az emberek, akik Csíkból, Moldvából idecsángáltak és a Tatros mentén három települést hoztak létre. Tehát a gyimesi társadalom nem régi, ezért nincsenek itt ásatásokra váró tárgyak, de ez egy hagyományőrző vidék, mint bármelyik elszigetelt zárt világ: hagyományos népi kultúrájuk sokrétű, mint bármelyik elszigetelt, zárt világnak. A népi kultúra sokszínűségét az is magyarázza, hogy a csángók több helyről telepedtek le itt a Gyimesek völgyében, és mindegyik nép valamilyen szokást hozott magával. Ha megfigyeljük, a táncok, énekek egy része a közép-európai réteg sajátja, a másik pedig Moldváé. A körtáncaink, például a héjsza onnan származik. Aztán még helyenként megvan az a szokás is, hogy Szent Iván éjjelén a gazdasszony keresztet karcol az istálló ajtajára, mert így látta a nagyanyjától, és Szent András éjjelére bekötik az ollót, ezzel bekötve a farkas száját, hogy ne egye meg a juhokat. – Hogyan látja a gyimesi kultúra jövőjét? – Van, amit egy időben, például a kommunizmusban nagyon elhanyagoltak és nagyon sok minden kimaradt, de mégis azt látom, hogy azért még nagyon sok szokást próbálnak életben tartani. Korábban nyaranta nagyon sok magyarországi turista érkezett ide a Gyimesekbe. Sokan bemutatták számukra az itteni szokásokat és tanítottak nekik táncokat, vagy éppen népviseletvarrást. Tehát ezeket a régieket most újraszedték, nyilván nem az, mint ami volt valamikor, de már ez is valami. Ez a fajta fellángolás körülbelül tíz éve tart, aztán ki tudja, hogy meddig. Ez a járvány s a nagy összevisszaság megváltoztat mindent.

Biró István