Hirdetés

Fociláz

HN-információ
Bár azt hittem, immunis vagyok, engem is elkapott a fociláz. No nem, nem kell félreérteni a dolgot, nem tudom – de lehet, nem is érdekel – ki kivel játszik, kik vannak egyik vagy másik csapatban, s mikor nem a válogatottban rúgják bőrt, akkor melyik klubcsapatot erősítik. Az se biztos, hogy mindig látom a labdát a pályán. Tény viszont, mióta kitört az európai fociőrület, egyre kialvatlanabb vagyok, még akkor is, ha egy-egy mérkőzés közben el-elbóbiskolok – focilexikonként működő kicsi fiam legnagyobb bosszúságára. A kialvatlanság pedig abból fakad, hogy nem tudtam kihagyni az érdekesebb meccseket: szurkolni kellett a magyar válogatottnak, de szurkolni kellett a kisebb csapatoknak, mint a rendkívül szimpatikus izlandi válogatottnak, a walesieknek, az albánoknak vagy a horvátoknak, netán az észak-íreknek. Ezeknek szorítottam inkább, ugyanis a többieknek, a nagyoknak volt ki szurkoljon. Kedvencemmé az izlandi csapat vált. Elsősorban azért, mert játékukkal, magatartásukkal a sport eredeti tartalmát, célját sugallták: az összeadott egyéni teljesítmény, a csapatban való dolgozás készsége és szépsége diadalát. Játékukban nem volt indulat, harag, úgy álltak hozzá: győzzön a jobb. S a csapatnak a pályán nyújtott teljesítményét a népes szurkolótábor lelkesen jutalmazta, biztatott jó játék esetén és szorult helyzetben egyaránt. Az interneten, a közösségi portálokon a témába vágó megosztások és kedvelések sorát bizonyára az izlandi szurkolók hátborzongatóan szép közös produkciója, a fokozódó hangerősségű, gyorsuló ritmusú taps vezeti, s vírusként terjed egy kis filmösszeállítás, amely azt mutatja be, hogyan örvendenek egy-egy gólnak az izlandi focisták: azt mímelik a pályán, hogy Rambók, labdaszülők, bobszánkósok, úszók, kerékpározók, gályarabok, vécézők vagy táncosok – valósággal buliznak a pályán, örülnek a sikernek, örülnek egymásnak. Bár furcsán hat az elanyagiasodott, üzletté vált, botrányoktól fűszerezett focivilágban, a sport lényegére a kis csapatok – vagy inkább kis nemzetek csapatai – világítottak rá magatartásukkal. Bebizonyították, hogy a sporthíradó nem arról kellene szóljon, hogy melyik játékos mennyiért kelt el, melyik klub csapata a legdrágább, hol játszik több hirtelen honosított külföldi, mivel vádolják a nemzetközi szövetség vezetőit, mennyivel károsították meg az államot a klubvezetők, mennyi a havi bére, a játék- és gólpénze egyik vagy másik focisztárnak, vagy milyen újabb botrányba keveredett egyik vagy másik klubtulajdonos, hanem a játékról, annak szépségéről. A más csapatok szurkolóit halálos ellenségnek tartó szurkolók is példát vehetnének az izlandi szurkolóktól: nem valaki ellen, hanem saját csapatuknak, annak sikeréért, no meg önmaguk szórakoztatásáért játszották el produkciójukat a lelátókon és nyújtottak felejthetetlen élményt a tévéközvetítések nézőinek. Hasonló volt a magyar válogatott iránti szimpátia is. Nos, ezek késztettek arra, hogy végignézzem a meccseket – még ha enyhe túlzás is a ’végig’ meg a ’nézzem’, késztettek arra, hogy kövessem a Franciaországban történteket, s hogy megfertőzzön a fociláz, a közös meccsnézés hangulata. Még akkor is, ha nem ugrálok fel a székemről és nem kiabálok meccs közben… Sarány István


Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!