Mindent megnyert, amit csíkszeredai színekben megnyerhetett, a legutóbbi jégkorongszezonnak már nem futott neki Flinta Botond, néhány hónapja elbúcsúzott az aktív játéktól. A Csíkszeredai Sportklub volt játékosa, szerepelt a HC Csíkszereda, a Galaci Dunărea, a Székesfehérvári Alba Volán és a Ferencváros kötelékében is. Úgy érzi, teljes volt a pályafutása, nincs hiányérzete és megtalálta a helyét a civil életben. – Hogy telnek a napjaid a jégkorong-karriered lezárása óta? Megtaláltad a helyed a mindennapokban? – Zsúfoltan telnek a napjaim. Ahogy szegre akasztottam a korcsolyát, azóta fogalmazhatok úgy, hogy sokkal több a munkám. Van egy kisebb saját cégem, egy termékcsoport forgalmazásával foglalkozom. Ezt egyengetem, ezzel foglalkozom, és hál’ istennek nagyon sok munkám van vele. Szeretem csinálni, és az biztos, hogy nem unatkozok. – Amikor találkoztunk, említetted, hogy találtál egy új hobbit, szenvedélyt is magadnak. – Igen. Édesapám hatalmas horgász volt, a halála után elhatároztam, hogy a botjait, felszereléseit minden évben legalább egyszer elviszem horgászni. Az első ilyen alkalommal fogtam is egy szép halat Szécsenyben. Akkor ott úgy „megfertőződtem”, hogy azóta ez lett a szenvedélyem, az igazi kikapcsolódás számomra. Van egy jó horgásztársam, ketten megyünk mindenhová, amennyit csak lehet. Persze, ha elmegyek horgászni, a családtól veszem el az időt, de megértő a feleségem, bár ő nem tart velem, nem szereti ezt az életformát. Nekem viszont mindent megér elszabadulni a hétköznapokból. – Tudatosan készültél a jégkorong-karriered befejezésére? Hogyan határoztad el a visszavonulásodat? – Én úgy terveztem, hogy 30 éves koromban abba fogom hagyni a hokit, ezt olyan 20 éves koromban már így gondoltam. Végül úgy döntöttem, hogy ameddig bírom, addig csinálnom kell, hiszen ez egy olyan kapu, ami ha egyszer bezáródik, soha többé ki nem nyílik. Ha huszonéves korban kihagy valaki egy évet, esetleg még lehet folytatni, de 30 év felett már nem működik ez. Elvégeztem a sporttanári egyetemet, most jégkorongedzőnek is tanulok. Próbáltam tudatosan előre gondolkozni, de azért kicsit hirtelen jött a döntés. Sérülésem is volt, és végül úgy döntöttem, most jött el az idő. – Sérülés miatt mondtad ki a végső döntést? – Tavaly decemberben fejbe találtak koronggal, és sokáig nem éreztem jól magam, folyamatosan fájt a fejem. Sok meccset, edzést kihagytam, de nem javult az állapotom. Az benne van a jégkorongban, hogy elhasználódik a test, ez egy ilyen sport. Azt mondtam magamban, fájhat bárhol máshol, de a fejfájással nem lehet szórakozni – Csíkszeredában lettél jégkorongozó, itt is játszottál a pályafutásod nagy részében és itt is fejezted be a profi játékot. Mit adott számodra ez a sport? – Miután abbahagytam, végiggondoltam, miben is segít nekem a magánéletben az, hogy sportoltam szinte 27 évet. Leginkább kitartást kaptam, hogy nem adom fel a dolgokat a hétköznapokban sem. A civil életben is sok negatív dolog történik, gyakran zárt ajtókkal találom magam szemben, útelágazásokhoz érkezek. Valahogy mindig megtalálom a helyes utat. Leginkább ezt adta a jégkorong: a kitartást, akaratot, elszántságot. – Kipróbáltad magad Magyarországon is. Milyen élmény volt ez számodra? – Amikor a HC Csíkszereda felbomlott, adódott egy lehetőség, hogy kipróbáljam magam a Székesfehérvári Alba Volánnál. Kimentem próbajátékra, ahol megfeleltem, és ott maradtam a csapatnál, végül 13 meccset játszottam. Akkoriban a magyar állampolgárság megszerzése hosszabb folyamat volt, én pedig emiatt külföldinek, úgynevezett négypontos légiósnak számítottam az ottani pontrendszerben. Kölcsönadtak a Fradihoz, ahol egy szezont játszottam, de közben visszajártam az Alba Volánhoz is edzeni szünetekben, hogy hátha meglesz az állampolgárságom és náluk folytathatom. Végül nem sikerült, és hazajöttem a HSC Csíkszeredához. – Említetted a HC Csíkszeredát, ami érdekes története a csíki hokinak. – Úgy történt, hogy felnőtt egy tehetséges, jó generáció, és néhány támogató úgy gondolta, együtt kell tartani azt a csapatot. Meg lehet utólag figyelni, milyen játékosokról volt szó. Amikor felbomlott a HC Csíkszereda, mások tudtak onnan csapatot építeni: a Brassó szinte arra épült, sok húzójátékost igazoltak. Nem a városi rivalizálás volt a cél, csak hogy maradjon egyben a csapat. Voltak, akik jó szemmel nézték ezt a dolgot, de sokan egyszerűen összevesztek. Még a csíkszeredai családokon belül is voltak konfliktusok, akkora volt az ellentét. Mi, játékosok csak kacagtunk ezen, ez csak sport. A Sportklub-játékosokkal meccsek után elmentünk, megittunk egy sört. Ami a jégen történt, az ott is marad, a játékosoknak nem szabad kihozni onnan semmit a pályán kívülre. A jégen mindenki megpróbál mindent megtenni, odateszi a csontot. A HC Csíkszereda megszűnése után az emberek hiányolták a rivalizálást, nem voltak jó kis parázs meccsek. A Steaua akkor már gyenge volt, kellett várni, hogy a Brassó odafejlődjön, és legyenek megint derbi hangulatú meccsek. – A szurkolóknak kell egy ilyen ellenségkép? – Persze! Az adja meg a sava-borsát a meccseknek. Mindegyik csapatnak megvan az idézőjeles ellensége, és ezek adják meg a jó mérkőzés hangulatokat. – A Vákár Lajos Műjégpályán adott volt mindig a nagy közönség, a jó hangulat. Hogyan emlékszel vissza, szerettél ilyen körülmények között játszani? – Imádtam! A HC Csíkszereda előtt 17 évesen egy szezont játszottam a Sportklubnál. Soha el nem felejtem, volt olyan meccs, hogy sorok a sorok ellen verekedtek a Steaua ellen négyezer ember előtt. Én nem is számítottam rá, hogy jégre léphetek, de játszhattam ezeken a meccseken is. Kicsit izgultam, de az első csere után ez elmúlt. Miután tapasztalatot gyűjtöttem, már tudtam kezelni ezeket a helyzeteket. Ezek hiányoznak a legjobban, a telt házas meccsek hangulata. Már előre tudtuk, hogy lesz egy jó mérkőzés, volt bennünk egy drukk. Ez a legjobb! – Említetted az edzőképzést. Most semmilyen kapcsolatod nincs a hokival? – Jelenleg nincs. Gondolkoztam, hogy szeretnék-e edzős­ködni? Elvégzem a képzést, aztán eldöntöm, akarom-e csinálni valamilyen formában. A mindennapjaimat lefoglalja a munkám, nem tudom, hogyan férne bele az edzősködés. Azért próbálnám meg, mert az évek során annyi tapasztalatot szereztem, annyi tudás szorult belém, hogy volna mit átadni. – Jársz meccsekre? Követed az eredményeket? – Igen. Ahogy véget ért a hokis karrierem, nem is gondolkoztam, mentem meccsre. Csodálkoztak is a többiek, hogyan tudok egyből kimenni. Sokan, akik abbahagyják, nem is tudnak a pálya felé menni, mert rossz érzéseik vannak. Én nem is gondoltam bele, milyen volna, ha a jégen lennék. Akkor biztosan nagyon fájt volna. Mondanám, hogy hiányzik, de fejben lezártam, ennyi volt, szép volt. Nehéz volt kicsit megemészteni, de minden rendben van. Járok egy amatőr csapatba egy héten egyszer mozogni, ezt nagyon élvezem, focizok is heti kétszer, tehát a sporttól azért nem szakadtam el. – Mindent megnyertél, amit lehetett. Elégedett vagy a pályafutásoddal? – Amikor abbahagytam, mérlegre tettem a karrierem, végiggondoltam, mit lehetett volna jobban, másként csinálni. Voltam Finnországban próbajátékon, ahol maradhattam volna. Becze Titivel mentünk ki ketten, ott voltunk egy hónapig. Titi végül úgy döntött, hogy hazajön, én pedig valahogy megijedtem a lehetőségtől. Nem voltam már olyan fiatal, 22-23 évesen kerültem ki. Valamiért azt az utat választottam, hogy hazajöttem. Ha ott maradtam volna, talán tudtam volna picit előrelépni, de összességében meg vagyok elégedve. Főleg, hogy 16 éves koromig nem tartottak sokra, de rengeteg pluszmunkával lassan megindult a szekér. – Meg tudod erősíteni ezek szerint, hogy nem elég a tehetség, hanem a szorgalom, az elvégzett munka is számít? – A tehetség csak egy dolog. Sok tehetséges csapattársam volt, akik meg voltak elégedve magukkal, de akik dolgoztak, a tehetségesebbeket elkerülték egy idő után. Bennük nem volt annyi ambíció, hogy még tegyenek rá egy lapáttal, és sokan abbahagyták. Azt látom, hogy sokan kényelmesek a mai sportban. El vannak lustulva a fiatalok, nem is akarnak edzésre menni. A mi időnkben úgy volt, ha rossz jegyet kaptunk, nem mehettünk hokizni, inkább tanultunk, mert akkor voltunk boldogok, ha edzésre mentünk. – Ha a játékostársakra visszagondolsz, kiemelnél-e valakit, akivel szerettél együtt játszani, akitől sokat tanultál? – Nagyon szívesen játszottam Hruby Jozeffel, vagy ahogyan mi becéztük, Jóskával, ő mondott egy-két trükköt. Nálunk valódi hátvédképzés nincsen, de annyi apróság van, amit ha tudatosan beleépít valaki a mozgásába, sok energiát meg lehet spórolni. Hruby mutatott ilyen trükköket, amiből próbáltam beépíteni párat a játékomba. Igaz, nem volt könnyű, mert akkor már idősebb voltam. Vacláv Novak volt még egy nagyon jó játékos, Hurtaj, Mihály Árpi, a Volánnál Palkovicsék, Ladányiék. Ők kiemelkedtek, bárhol megállták volna a helyüket. Mindenképpen kiemelném még Csató Kovács Imrét, akinek nagy köszönettel tartozok, bármiben számíthattam rá az évek során. Kellenek az ilyen emberek, akik így a csapat mellé állnak. A játékosoknak ő nemcsak egy támogató, hanem pszichológus, barát. – Mit gondolsz, mire lehet képes a Sportklub ebben a szezonban? – A Sportklubnál nehéz játszani, ezt már sok tapasztalt játékos elmondta. Általában nagy a stressz, a nyomás, itt mindent meg kell nyerni. Persze, olyan csapatot is építenek fel, hogy esélyes legyen mindenre. Most egy kisebb hullámvölgyben van a csapat, de biztos vagyok benne és ki tudnak jönni belőle. Most nagyon jó ellenfelek vannak, 5-6 csapattal is ki-ki meccseket játszik a Sportklub. Az Erste Liga mellett a román bajnokságban is helyt kell állni, a magyarországi csapatoknak könnyebb egy kicsit. De én remélem, hogy mindent megnyerünk!

Farkas Endre