Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveim, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva mindazokat a köteteket, amelyeket úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. Egymás mellé tettem két fényképét. Az egyiket ennek a könyvnek hátsó borítójáról, amikor harmincéves volt, a másikat, amelyet én magam készítettem hetvenedik életévének egyik könyvbemutatóján. A bajusz formája ugyanaz. Csak megfehéredett. A tekintet ugyanaz: figyelő, a felszín mögé látó, inkább komor és számonkérő, semmint derűs. Az arcra elültette a maga ráncait az idő, de olyképpen, hogy Szervátiusz, ha élne, róla mintázhatná meg azt a szikár, egyenes tartású székelyt, aki nemzedékeken át együtt él a földdel, a fával, az állataival. Persze, ha Ferencz Imrének (1948) lenne egyáltalán ideje modellt ülni. Ő ugyanis a Kászonok, Kotormány, Hargitafürdő, Csíkszereda négyszögben mindig megy és jön. Közben pedig szobrokat farag és nyugdíjba vonulása után, az utóbbi évtizedben olyan gyakorisággal jelenteti meg könyveit, hogy behozta azt a jó néhány esztendőt, amikor az újságírás ellopta a múzsától az időt és a szavakat. És nem is akárhogyan, hiszen immár válogatott versei bekerültek a Hargita Kiadóhivatal és a Székelyföld Alapítvány százkötetesre tervezett, Székely könyvtár elnevezésű könyvsorozatába, amely időben és térben több száz évet és több olyan országot, régiót átfog, ahol székely alkotók megfordultak, műfajilag pedig a székely népballadáktól és a rodostói levelektől kezdve novellákon, regényeken, életrajzi visszaemlékezéseken át világirodalmi esszékig tartalmaz rangos szellemi-irodalmi értékű munkákat. Milyenek a versei? Soha nem negédesek, csillagászati távolságra állnak a felszínes székely közhelyektől. Sziklába kapaszkodó fenyő ágait soha nem törik át a napsugarak, nem csobognak a pisztrángos patakok és otthagyott, rozsdásodó szekerekről sem lógnak alá a futómuskátlik. Szavai a mindennapok valóságában gyökereznek. Őszinték. Dacosak. Fájdalmasak. Gúnyosak. Tömörek. És kápráztató játékosságuk, az ellentmondások és párhuzamok metaforái mögött mindig ott áll a hétköznapi élet igaz, megtartó értékeinek szeretete, a demagógia és az álpróféciák iránti viszolygás. Forráskötetének címadó versében, még 1978-ban, évről évre visszapörgeti az időt annak térbeli, tárgyi és családi kellékeivel egyetemben. Az időbeli visszatekintés most is állandó társa. Miért ne lehetne az még húsz év múlva is megjelenő verseiben? Ferencz Imre: A hetedik évad. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979. Forrás sorozat, szerkesztő: Csíki László, műszaki szerkesztő: Bálint Lajos. A borítólapon Szabó Béla grafikája

Székedi Ferenc