A tavaszi nap-éj egyenlőség a természet megújulását jelzi, és bár az asztronómia szempontjából ez csupán egy csillagászati esemény, a gazdák számára kulcsfontosságú pillanatra is utal. Ekkor kezdődnek el a mezőgazdasági munkák, a talaj előkészítése és a vetés. A tavasz beköszöntével, amikor a földek elérik a megfelelő hőmérsékletet, az olyan növények, mint a búza, a zöldségek és a gyümölcsök, gyorsan növekedni kezdenek.
A tavaszi vetés nemcsak a termelés szempontjából fontos, hanem sok kultúrában a nap-éj egyenlőség ideje egyben a bőség, a termékenység ünnepe is. Ilyenkor a gazdák nemcsak dolgoznak a földeken, hanem különféle hagyományok és rituálék is életre kelnek, amelyek a sikeres termés érdekében végzett szertartások részei. A tavasz tehát nemcsak a természet, hanem az ember számára is az újrakezdés és a friss lehetőségek időszaka.
A tavaszi nap-éj egyenlőség tehát nem csupán egy csillagászati jelenség, hanem egy olyan időpont, amely mind a természet, mind az emberi munkák ciklusait befolyásolja. Ahogy a nappal és az éjszaka egyensúlyba kerül, úgy a földek is megújulnak, és a gazdák elindítják a vetést, hogy a nyári hónapok során bőséges termésben részesüljenek.
Székelyföldön a tavaszi nap-éj egyenlőséghez és a tavaszi vetéshez számos érdekes népszokás és rituálé kapcsolódott, amelyek a hagyományos mezőgazdasági munkák mellett a természet tiszteletére és a termés bőségének biztosítására szolgáltak.
A föld megszentelése: A tavaszi vetés előtt gyakran végeztek földszentelő szertartásokat, amelyek célja a termőföld termékenységének biztosítása volt. A gazdák a nap-éj egyenlőség környékén meglátogatták földjeiket, és egyszerű rituálékat végeztek, például virágokat, füstölőket helyeztek a földre, vagy egy-egy keresztet rajzoltak a területre. E szokások szerint a szertartásokat a tavasz energiáinak behívására végezték, hogy biztosítani tudják a bőséges termést.
A „Felkötött alma” szokás: Egyes helyeken a tavasz kezdetén, március végén, még a fák között is végeztek szertartásokat. A gazdák almafáikra piros szalagot kötöttek, hogy védelmet adjanak a fáknak a téli hideg visszatérésétől, és biztosítsák, hogy az új évben bőséges termést hozzanak. A piros szalagok a termékenység és a bőség szimbólumai voltak.
Ezek a szokások és rituálék mind a tavaszi nap-éj egyenlőséghez kapcsolódtak, és segítettek az embereknek abban, hogy összhangba kerüljenek a természettel. A közösség összetartó erejét is megerősítették, miközben a termőföldet tisztelték és védelmezték a következő termés érdekében.