kevés felhő
szórványos felhőzet
tiszta égbolt
Féligazságok…
A jelenlegi feszült politikai légkörben, a kormánykoalíciót alkotó és az ellenzéki pártok közti pengeváltásban, a kormánykoalíció szimpatizánsai és a Johannis-pártiak közti szópárbajban az egyik és a másik oldalról is megfogalmazódik a legitimitás, a társadalmi, illetve szavazói támogatottság, az érdekérvényesítési lehetőség/jogosultság, és nem utolsósorban a hatalomgyakorlás kérdésköre. Sokszor szembesülhetünk megalapozott és kevésbé megalapozott pró, illetve kontra érvekkel, egyes vetületek túllicitálásával, mi több, a valóságtól elrugaszkodó, „fantáziadús” meglátások már-már jogi normákként való hangoztatása, és mindebbe beleszövődnek féligazságok is. Mindaz, amit felvázoltunk esetleg elvontnak tűnik, de próbáljuk meg a hírhedtté vált 2017/13-as sürgősségi kormányrendelet „sorsával” érzékeltetni az elmondottakat. Az a mód, ahogyan elfogadták, már eleve azt sugalmazta, hogy a választáson megszerzett győzelem jegyében a kormánykoalíció bármit megengedhet magának, beleértve még azt is, hogy ne csak éljen, hanem vissza is éljen a megszerzett hatalommal. Ebbe a kontextusba helyezhető az egykori igazságügyi miniszternek ama dölyfös kijelentése, miszerint „én, mi, a kormány döntjük el, hogy mikor és miért célszerű vagy időszerű egy kormányrendelet meghozatala”. El is döntötték, igaz, hogy szerencsétlen módon, legalábbis annak végkimenetele (mármint a kormányrendeleté) szempontjából. Amikor pedig rádöbbentek arra, hogy túllőttek a célon, és hogy mégiscsak számolni kellett volna a transzparencia, a nyilvános vita, valamint a társadalmi elvárások szempontjaival, visszakoztak. És azt sem tették úgy, ahogy az normális lett volna: a megkövetés, a mulasztás valós elismerése helyett csupán arra hivatkoztak, hogy kerülni kívánták a „társadalmi feszültségeket”. Továbbá az a hatalomgyakorlás, amely megmutatkozott a szóban forgó kormányrendelet elfogadása során, egyben olyan erőfitogtatást is jelent, amely végső soron szembemegy a jogállamiság, a demokrácia egyes elveivel. Arról nem is beszélve, hogy elemi és alapvető szakmai ismérveket, szempontokat, törvényszerűségeket és elvárásokat nem lehet felülírni a „politikai akarattal”. Azaz igen, de akkor már nem az észszerűség határain belül gyakorolt hatalommal állunk szemben, hanem önkényuralommal, még akkor is, ha azt a parlamenti többséget megszerzett politikai párt vagy koalíció gyakorolja. Apropó, többség: mikor és milyen többségről is beszélünk? Okkal és joggal fogalmazhatjuk meg a mostani események kapcsán is ezt a kérdést. A kormánykoalíció arra hivatkozik, hogy megszerezte a lakosság, illetve a szavazók bizalmát, illetve a többségét. Ez így igaz, de elsöprő győzelemről nem lehet beszélni, mert nincs szó a szavazati joggal rendelkezők döntő többségének a „bizalmáról”. Sőt, az már-már eltörpül az államelnök iránti bizalomhoz képest: annak idején Johannis 6 280 000 szavazatot szerzett, a jelenlegi kormánykoalíció ennek körülbelül a felét. Akkor hogy is állunk azzal a bizalommal, a társadalmi, a lakossági támogatottsággal?...
És ha már a számoknál tartunk, s azok fényében próbálunk rávilágítani a különböző hatalmi ágak társadalmi támogatottságára, óhatatlanul terítékre kerül Románia lakosságának a száma is. Nos, ahogy a hazai jogalkotási gyakorlatnak is megvoltak és megvannak a maga nem kívánatos „sajátosságai” (például a sürgősségi kormányrendeletek már-már hihetetlen tömkelege az elmúlt 25 év során), úgy a népességi statisztikának is megvannak a maga már-már megmagyarázhatatlan „útvesztői”. Íme: az Országos Statisztikai Intézet (INS) hivatalos közleménye szerint a 2011-es esztendei népszámláláskor országunknak 20 121 641 lakosa volt, hozzáfűzve azt is, hogy csökkenési tendencia érződött. Ennek ellenére ugyancsak az INS közleménye szerint 2016. január 1-jén az ország lakossága 22 241 718 volt, tehát nemhogy csökkent volna, hanem növekedett. 2016 augusztusának végén ugyancsak az INS hivatalos közleménye szerint Románia lakossága 19 760 000 volt. Tehát öt év alatt több mint kétmillió lélekszámmal nőtt, majd azt követően, alig nyolc hónap során több mint 2,4 millióval csökkent. Nos, ezen a „népmozgáson” belül 2012-től errefelé a szavazati joggal rendelkező népességszám 18 millió körül állapodott meg. A múlt esztendei parlamenti választásokon a választói névjegyzéken 18 403 044 szavazati joggal rendelkező állampolgár szerepelt (ezek közül 609 962-nek volt állandó lakhelye vagy rezidenciája külföldön). A választási, a 2015/208-as törvény értelmében egy képviselő 73 000 állampolgárt „képvisel”, egy szenátor pedig 168 000-at. 2016. december 11-én 136 szenátort és 328 képviselőt választottunk. Ha számukat beszorozzuk a képviseleti normával, meglepő eredményre jutunk: a képviselők 23 944 000 állampolgárt „képviselnek”, a szenátorok pedig 22 848 000-et. Másképpen fogalmazva: a képviselők számából kiindulva az ország lakosságának száma a 24 milliót kellene megközelítse. Az augusztusban közölt lakosságszámhoz viszonyítva ez 4 240 000 állampolgárt, pontosabban nem létező állampolgárt jelent. Akkor kiket is, azaz hány romániai állampolgárt is képvisel a jelenlegi parlament, s azon belül hányat is „vallhat magáénak” a szociáldemokrata párt, valamint a kormánykoalíciót képező pártok? És kikívánkozik egy másik kérdés is: melyik honatya, melyik parlamenti párt, illetve a kormánykoalíció kinek a nevében beszél?
Féligazságokkal tarkított a hazai politikai élet, a közbeszéd, de ami igaz, igaz: ha a jövő hét végén kerülne sor államelnöki, illetve parlamenti választásra, akkor Johannis képtelen lenne annyi szavazatot szerezni, mint annak idején, ugyanakkor a PSD sem ismételné meg 2016. december 11-i sikerét…
Hecser Zoltán
