Erdély. A szó hallatán a régió mellett akarva-akaratlan, elsőre valamilyen erdővel kapcsolatos dolog ugrik be az embereknek, az Erdély elnevezés valamiféle erdős részre enged következtetni. Most azonban nem feltétlenül erről szeretnék írni, hanem sokkal inkább a fából készült dolgokról, a fával kapcsolatos mesterségekről. Valaminek a fából való elkészítéséről és ennek a mesterségbeli jártasságnak az elsajátításáról. Őseink körében Erdély-szerte nagy jelentősége és egyben hagyománya volt a fa feldolgozásának, ha csupán a népi fürdőket veszem számításba, amelyeket lelkes tájépítők és önkéntesek csoportja napjainkban is életben akar tartani, teszik mindezt fából készült jellegüket megőrizve, régi fényüket visszaadva. Sajnálatos módon e fürdők fennmaradása mégis tiszavirág-életű. Mint tudjuk, a fával baj van, s egyelőre úgy tűnik, hogy él a mondás, hogy amivel baj van, azt el kell kerülni, talán ebből kifolyólag sem véletlen őseinktől örökölt népi fürdőink hányattatott sorsa. Hiszen a fa vízzel érintkezve korhad és a mai, divatosnak nevezhető mesterséges dolgokkal szemben több odafigyelést, karbantartást igényel. Mi „örökösök” ennek azonban nem sok figyelmet szentelünk, egyrészt a modern világban inkább elmegyünk wellnessbe, másrészt annyira nincs időnk semmire, hogy – egy-két embert leszámítva – nem tulajdonítunk jelentőséget őseink hagyatékának, hagyjuk elenyészni azt, hiszen nem a mi bajunk. Vagy talán tévedek?! A fával kapcsolatos mesterségeinkről írnék – azért merem sajátomnak is nevezni a fafaragás mesterségét, mert én ugyan nem tudok faragni, de bárhol a nagyvilágban meglátok egy székelykaput, arra enged következtetni, hogy bizony kapcsolat van szülőhelyem, Erdély, és az a hely között, ahol a kapu éppen áll, legyen az a föld bármely részén, és olyankor jó érzés tölt el. Az időseink körében hál’ istennek akadnak fafaragó mesterek, de utódok nélkül fennáll az a veszély, hogy a faművelés tudománya a feledés ködébe hull. Mennyire lenne kár érte? Nos, azt mindenki saját maga kell hogy mérlegelje, mindenesetre szörnyen fogunk festeni néhány év múlva, amikor már csak csodálni fogjuk tudni a porták előtt ékeskedő galambdúcos székelykapukat, mert legény legyen a gáton, aki a későbbiekben ilyen fából készült műalkotásokat elő tud majd húzni a tarsolyából. Megjegyzem, fafaragót nem sokat ismerek, s akit ismerek, maga is várja azt a fiatalt, azokat a fiatalokat, akik hajlandók lennének vésőt és kalapácsot ragadni a kezükbe. A fa mívelése szerintem – javítsanak ki, ha tévedek – az a mesterség, amelyben az ember viszontláthatja magát, fába vésheti szíve-lelke vágyát, örömét, boldogságát, búját, keserűségét. A fafaragás és egyáltalán a fával való munka, úgy gondolom, egyszerre mesterség, terápia, megélhetés, és művészet is egyben. A jelenben viszont nem erre haladunk, hagyjuk elenyészni őseink mesterségét, őseink fából készült, szakrális értékkel bíró hagyatékait. Erdély a fa megmunkálását, a fával történő kifejezésmódot és hitvallást illetően lassan az idő homályába vész, elveszítjük a régió és egyben kultúránk egyik legősibb mesterségének tudományát. Bekövetkezhet az, hogy mi magunk is külföldiként fogjuk szemlélni azt, ami korábban Erdély mesterségei sorában kiemelkedő helyen állt. Elveszíthetjük a kopjafafaragást, a székelykapu készítésének tudását, és hadd ne sorolja azon dolgok sorát, amelyek a székelységet meghatározó tudományok közé tartoznak. Úgyszintén népi fürdőinkre is hasonló sors vár, de ez nem meglepő, ilyen az emberiség, majd múzeumba járunk és a kínai üveg előtt állva vagy történelemkönyvet lapozva rácsodálkozunk, hogy a régiek mi mindenre voltak képesek.

Vlaicu Lajos