borús égbolt
Évről évre messzebb
Újabb évvel távolodtunk 1956-tól. Újabb évvel lettek idősebbek az ötvenhatosaink is, az októberi megemlékezések alkalmával mégsem alig mozgó matuzsálemeket látunk a meghurcoltak sorában, hanem megőszült, de a himnuszt végigálló és végigéneklő, hazafiságukban meg nem tört idős embereket.
Van ebben valami ijesztő: a felismerés, hogy 61 évvel ezelőtt ők szinte kivétel nélkül tinédzserek voltak. Álljunk meg itt egy pillanatra, és gondoljunk saját magunkra, esetleg gyermekünkre: 18 évesen érettségizünk, 21 éves korunkra államvizsgázunk, 23 évesen már a mesterképzés is meglehet. Közben már elkezdjük a szárnyainkat próbálgatni, sőt nem is csak a szárnyainkat: kialakulnak új szenvedélyek, a felnőttkor olyan lehetőségek elé állít, amelyek korábban nem kecsegtettek. És persze: szerelembe esünk. A legszebb, a legszabadabb, a legemlékezetesebb éveink ezek.
Ugye, el sem tudjuk képzelni – mi tagadás: nem is akarjuk elképzelni – azt a forgatókönyvet, ami számtalan ötvenhatosnak kijutott. Érettségizett – vagy már nem tehette meg –, elkezdte az egyetemi éveket, de csak gerincességből vizsgázhatott, és arra nem jegyet kapott, hanem súlyos börtönéveket. Amikor évfolyamtársaik diplomáztak, ők akkortájt szabadultak. Közben nem próbálgatták a szárnyaikat: letörték azokat. A szenvedélyeikkel sem igazán foglalkozhattak: verésből, vasrácsból, éhezésből, kínzásból nem igazán alakul ki semmilyen szenvedély. Szerelem? Az sem virágzott a szögesdrótkerítés és a falak között.
Rablók, erőszaktevők, gyilkosok jobb bánásmódban részesültek, mint ők, a politikai foglyok. Mennyire abszurdnak tűnik ma, legalábbis az EU-ban: politikai fogoly. Különösképpen, ha belegondolunk, hogy szavaló középiskolásokra, diáktársaikért kiálló egyetemistákra is ugyanezt a bélyeget sütötték rá.
Egyik meghurcolt mesélte, hogy miután az amnesztiának köszönhetően szabadon engedték őket, a vonatról leszállva még percekig nem merték elhagyni a peronokat: golyózáporra, álcázott kivégzésre számítottak, hiszen a szabadulás még a bebörtönzésnél is hihetetlenebb volt. Féltek attól, hogy amint elindulnak valamerre, lelövik őket. Köztük huszonegynéhány éves fiatalok, derékba tört sorsok, ellehetetlenített életpályák. Ki mer munkát adni nekik? Találnak-e olyan párt maguknak, aki hajlandó együtt élni börtönviselt és nyilván az elkövetkezőkben is megfigyelt „rendszerellenesekkel”?
Szerintem félig-meddig csoda, de igen: jöhetett a szenvedély, a szerelem, a házasság, a gyermekek, unokák. És a düh, amiért a köpönyeget váltott szekusok, a gátlástalan smasszerek, a rendszer kiszolgálói a töredékét sem kapták annak a büntetésnek, amelyet nekik életük legszebb, legszabadabb időszaka helyett a nyakukba varrtak. És maradt mindmáig a düh. Hiszen egy-egy „zugkommunista” ma is ott tapsol a megemlékezők sorában, mentséget keresve a lelkiismeretének. És megteheti, mert tudja: sokan, sok oldalról biztosítják őt.
Igen, egyre távolodik tőlünk 1956, és félő, hogy az eszméje is. Egyre nehezebben tudunk olyan értékeket felmutatni, amiért az ifjúság az utcára vonulna, és olyant attól tartok egyáltalán nem, amelyért szembenézne az életveszéllyel. Azok lettünk, akikről Márai úgy ír: „akik örökségbe kapták”. Nem, sajnos nem tudjuk felbecsülni, milyen nagy dolog a szabadság. És bízom benne, hogy egyszer, valamikor nem a szabadság hiánya lesz az, ami megérteti a fiatal nemzedékkel 1956 szerepét, súlyát, áldozatát.
Kovács Hont Imre
.jpg)
.jpg)
