kevés felhő
szórványos felhőzet
tiszta égbolt
Európán ismét átment a szekér
A vén kontinens tanul(hatna). Most éppen demokráciát. Holott akár azt is gondolhattuk volna ezelőtt húsz esztendővel, hogy rég kijárta a magasiskolát és tulajdonképpen nincsen más dolga, mint finomítani itt-ott a tudáson és a gyakorlaton. Csakhogy a valóság nem olyan egyszerű, nem lehet tudományos műhelyekből kimérni a szabadságporcióit, hiszen a társadalmi jelenségek újabbnál újabb és egyáltalán nem várt változásokkal járnak.
A kommunista rendszerek bukása után úgy látta Francis Fukuyama, hogy a világ feloldódhat a liberális demokráciák édes semmittevésében. És milyen egyszerű változat lehetett volna! Ez a sokak számára tetszetős elmélet 1992-ben olyan jövőt modellezett, mint amilyen az újprotestáns felekezetek prospektusain bukkan fel, ahol az idilli képeken házi- és vadállatok békés közösségét látni, amint gyülekezik a futurisztikus – hol trópusi bujaságú, de ugyanakkor sztyeppés – legelőkön, mellettük pedig díszfák enyhet adó lombjai árnyában jól öltözött és többféle rasszhoz tartozó emberek csoportjait véljük felfedezni, amint értelmezni próbálják az Írást. Csakhogy épp akkortájt estek egymásnak a Josip Broz Tito által grundolt egykori szövetségi állam népei és nemzetiségei a Balkánon, akikről kiderült, hogy mégsem voltak együtt annyira boldogok a jugó-barakkban. És hamarosan (1993-ban) megjelent Samuel P. Huttington (1927–2008) tanulmánya is, amely Fukuyama szép, új és örök világának ellentétét vizionálta, ahol párhuzamosan létező ideológiák fognak a (közel)jövőben szembehelyezkedni egymással, s amelyek közül a liberális demokrácia csupán az egyik, de biztos, hogy nem a legerősebb. És lőn igaza!
Aztán mindkét filozófus árnyalta, revideálta a jövőről alkotott képet, s kezdett másképp gondolkodni. Legalábbis ez olvasható ki az időközben kiadott művekből.
Telt-múlt az idő, s az ezredfordulta után mi is arra ébredtünk az európai álom rögvalóságának hajnalán, a megígért jövő kezdetén, hogy az idő és ez a hely számunkra egyáltalán nem optimális. Megint megvezettek. Semmi nem ideális. Relatív? Lehetne jobb is.
Úgy néz ki, hogy a tehetetlenség még némiképp sodorja magával az Európai Uniót valami lila ködben derengő liberális demokrácia iránt. Fel- és egymásba oldódva vélik látni a fogyasztás primitív kényszerzubbonyába öltöztetett polgárokat, akiket – mivel alig huszonnégy órára elégséges tartalékokkal rendelkeznek az éléskamrákban – egy komolyabb áramszünettel, egy népszerű közösségi oldal kikapcsolásával bármikor vissza lehet vágni a középkorba, vagy pontosabban fogalmazva az anyagi és szellemi, időn és társadalmi kategóriákon kívüli számkivetettség nyomorába és a pusztulásba. Erősen „civilizációfüggő” az EU polgára. Egyébként kísértetiesen hasonlít ez a státusz és az állapot a létezett szocializmus korában dívó proletár-mivoltra, a plebsz-halmazállapotra, amelyből irgalmatlanul kimetszették és kihányták a devianciát.
Katalónia kapcsán most az Európai Unió egyik oszlopállamában ismét előkerült az egy és oszthatatlan nemzetállam dogmája. A katalán „kurucok” 1714-ben veszítettek ugyan a spanyolokkal szemben, de háromszáz év múltán is a különállás eszménye villanyozza fel hét és fél millió lelkes nemzetüket. Mert az. Mert nemzet. Még akkor is, ha papíron nem létezik. Még akkor is, ha a vasárnapi referendum a spanyolok optikájával nem érzékelhető és semmis.
Hogy tudna ez a páneurópai államszövetség valamit is tenni azokért, akiket most partra vet itt egy párhuzamos ideológia és a hülyeség, a fogyasztás láza, a hipermarketek folyton kezdődő és végződő rítusrendszere és az újprimitívség vágya, amikor önnön lelkiismerete is rendetlen és tisztázatlan? Ahelyett, hogy a világ tanítómestereként tündökölne, Európának bukott diákként be kell ülnie az iskolapadba és elsajátítania, esetleg kidolgoznia azt az elméletet, amelynek gyakorlata immár eltaposta. Észrevettük, hogy lám: megint átment rajtunk a szekér, pedig lovak sincsenek.
Simó Márton
