Hetven esztendővel ezelőtt Robert Schumann (1886–1963) Franciaország luxemburgi születésű, német–francia gyökerű külügyminisztere javasolta, hogy az első és a második világháborúban egymás ellen harcoló államok lépjenek szövetségre. Egy év múltán – 1951 áprilisában – aláírták a Párizsi Szerződést. Ebben a pillanatban, a kezdetben megszólított „két hagyományos ellenség”, Franciaország és Németország mellett Belgium, Hollandia, Luxemburg és Olaszország is válaszolt a felkérésre. Ekkor jött létre a Szén- és Acélközösség, amelyet a történészek az Európai Unió bölcsőjeként tartanak nyilván. Harmincöt év múltán – és harmincöttel ennek előtte –, 1985-ben, a Milánóban tartott találkozón úgy határoztak, hogy legyen ez a nap Schumann nagy ívű kezdeményezése emlékére Európa Napja. Ugyanabban az évben jött létre a schengeni egyezmény is, amelyben az unió „ősállamai” elhatározták a közös határok lebontását. Bizonyos szinteken, további módosításokkal ez a megállapodás életbe is lépett. Voltak, vannak és – bizonyára – lesznek a továbbiakban is kivételek, az egyik mindvégig Nagy-Britannia volt, amely állam azóta „brexitelt” is, de az Európai Unió és annak pillérei élnek, működnek. Nem kívánjuk e helyen felvázolni most a kelet-közép-európai rendszerváltozások után bekövetkezett változásokat, a megtörtént és tervezett beléptetések, valamint a módosítások rendszerét sem soroljuk elő, a közös kereskedelmi kultúra, az európai pénznem kialakulásáról sem beszélünk. A jeles évforduló, az Európa Napja késztet mindössze erre a rövid eszmefuttatásra. Hiába volt szép és verőfényes május 9-e, a szombati nap, a fény – legalábbis az a világosság, amelyet európainak szoktunk nevezni – nem hatolt át az ország fölött kavargó gomolyfelhőkön. A pandémia mellett nálunk mostanság a szűklátókörűség, a bigott nacionalizmus, a becstelenség, a tájékozatlanság is kitermelte az újabb fejlesztésű kórokozókat és befecskendezte a mételyt az emberek lelkébe. De nagyon. Hogyha volt is némi hozadéka a totalitárius rend bukása utáni új demokráciának, akkor az most tökéletesen szertefoszlott. Itt nem történt meg az a fajta megbékélés, amely Schumann szülőföldjén. Elzász és Lotaringia is emlékezetes hely, amely többször is gazdát cserélt. A sok háborús emlékmű azt jelzi, hogy mindkét oldalon, miközben hol innen, hol onnan igyekeztek a helyet elbirtokolni, jelentős emberáldozatot követelt a nagypolitikai játék. Elzászban – bár francia fennhatóság alatt található, amely tudvalevőleg központosított nemzetállam – a helyi dialektus, az elzászi, amely a svájci némethez áll közel, hivatalosan is regionális nyelv. Lotaringia kevésbé szerencsés, az ottani német etnikum a végóráit éli. Különböző lakosságcserék, erőszakos sorozások, gazdasági és politikai restrikciók bontották meg az élet természetes rendjét. Ami fontos: adott a lehetőség arra, hogy ki-ki azt az identitást élje, amelyet választ magának. Csakhogy egy idő után elsorvad a ragaszkodás. Viszont amit megtettek a németek és a franciák egymás közt, egymással és az állampolgáraikkal 1950 óta, az példás. Lehetőséget adtak a felnövekvő generációknak arra, hogy kölcsönösen megismerjék egymást. Olyan történelmet, olyan kultúrát adtak a kezükbe, amely vállalható, s amely mentén békében élhetnek egymás mellett azok unokái-dédunokái, akik egy-két háborúval ennek előtte még egymást mészárolták. Francia egyenruhában németként lőtték a német áncungba bújtatott francia bakát. Szuronyrohamban belezték ki egymást. Úgymond a hazáért. Melyik hazáért? Kinek a földjéért? És miféle minőségben? Az is elképzelhető, hogy a puskák és a bajnétok java részét mindkét oldalnak Soloturnban gyártották. Svájcban. Nyilván. Svájcban a két nagy világégésnek alig van itt-ott néhány határőr hősi halottja. Ők korábban abbahagyták egymás felnégyelését. A megbékélésnek olyan szoftvere van, amelyet két oldalról kell fejleszteni, s úgy lehet használatba adni. Amit most elkövet az úgynevezett politikai elit, az végtelenül mély aljasságra vall. Ne mondja senki, hogy a nép megmentőjének szerepében tetszeleghet – ha van szájmaszkja, ha nincs – ez a garnitúra. Most kicsit kienged a karanténból, hadd lám, mi történik. Aztán meg vissza. Magunk sem tudhatjuk, hogy mi lesz ebből. Annyi azonban biztos, hogy nem ők lesznek azok a közszereplők, akikre majd szép gondolatokkal emlékezhetünk. Akik alakját úgy idézik majd. Mert nem ilyenek az államférfiak.

Simó Márton