Szászföldi kirándulásunk 2018. április 6-án a korai órákban kezdődött. A Csíkszeredából induló busz első megállója Fehéregyházán az ispánkúti Petőfi-emlékhely és a Petőfi Múzeum volt, ahol még javában érezhető volt a nap igen alacsony állása. Ezt követően Segesvár óvárosában gyönyörködhettünk. A szűk, színes utcák között sétálgatva olyan érzésem támadt, mintha egy kicsit más világba kerültem volna, nem mellesleg ez az érzés az egész kirándulás során jelen volt. A diákok számára épített lépcsőalagúton csak nagy kínlódások révén jutottunk ki, levegő után kapkodva érkeztünk meg. Az érdekes csupán az, hogy hirtelen nem voltam tisztában azzal, hogy a fáradtság miatt nem jutok elég oxigénhez, vagy a látvány okozott olyan csodálatot, hogy közben egy pillanatig nem is vettem levegőt. Az iskola, a templom és a temető oly tökéletesen találtak a környezetbe, mintha az Isten csak oda teremtette volna őket. Keresden, a Bethlen-kastély körül sétálgatva egy pillanatig lehunytam a szemem, és láttam magam előtt a reneszánsz kastélyt tökéletes állapotában, amint az kicsattan az élettől. Jó volt látni, hogy nem hagyják tönkremenni, hanem dolgoznak a helyreállításán. A klasszicista építészet valahogy mindig is közel állt a szívemhez, éppen ezért nevezném az Almakeréken lévő Apafi-kastélyt az egyik fénypontnak. Annak köszönhetően, hogy éppen gazdacsere volt, felújítási folyamatok zajlottak, azért mégis volt szerencsénk találkozni néhány régi könyvvel és bútorzattal. Elhagyva Almakereket megtapasztalhattam a kirándulás első szomorú állomását: Erzsébetvárost. Lehangoló látványt nyújtott az Apafi-kastély állapota; nyitott, kitörött ablakok, omladozó vakolat, a barokk stílusú ablakok reménytelen kukucskálása. Az elkeseredett hangulat nem sokáig uralkodott, fáradtan bár, de megérkeztük Szelindekre. Kipillantva a busz ablakán vonakodtam a kiszállástól, végül csak rávettem magam. Egészen addig a pillanatig bántam és minden másodpercben vissza akartam fordulni, míg végül meg nem érkeztünk egy óriási domb tetején elhelyezkedő várhoz. A várkapun beérve még mindig az volt a legnagyobb problémám, hogy sáros lett a cipőm, csak a felpillantást követően jött az ámulat. Ha eddig azt hittem, hogy egy teljesen más földrészen járok, akkor az semmi volt ehhez képest. Mintha az idő, a levegő és minden létező dolog, ami a falakon belül volt, megállt volna. Egy kicsit távolabbról hallatszott egy kutya eszeveszett ugatása;odébb már bárányokat láthattunk. Az idillikus környezet, amibe hirtelen csöppentem, eddig csupán filmekben testesült meg számomra. Ezt a különleges érzést a vártorony tetőzte. Remegő lábakkal mentem fel, ahogy kipillantottam, Szelindek fényei tündököltek, mintha a két idősík összemosódott volna egy időre. Miközben képzeletem még Szelindek várfalai között kóborolt, megérkeztük Nagyszebenbe. Szálláshelyünk elfoglalása után egy kis esti sétára és falatozásra indultunk. Szombaton Szeben óvárosa volt a célpont. Valamit valamiért alapon, ismét reszkető lábakkal indultam útnak az evangélikus püspöki székesegyház tornyába. A látvány, ami elém tárult, kárpótolta az ingatag lábakat. A nap további részében ellátogattunk a Brukenthal Múzeumba, ahonnan kifelé jövet – húsvéti meglepetésként – az alapító báró képmásával ellátott süteményt is kaptunk. A sietősre sikerült ebéd után Veresmart felé vezetett utunk, ahol egy evangélikus lelkész fogadott nagy szeretettel bennünket. A következő két nagyobb megálló Kerc és Fogaras volt. Kercen, a ciszterci apátságnál egy újabb toronymászás következett, erre már egészen belejöttem. Mesébe illő romok kápráztatták el a szemem ismét. A fogarasi séta már olyannyira kifárasztotta a társaságot, hogy minden, amire vágytunk, az a megérkezés volt és a pihenés. Az úton Csíkszereda felé még mindig a látvány okozta sokk alatt voltam, hogy mindvégig a közelemben voltak ezek a csodás helyek, én meg nem is tudtam róla. Ágoston Emőke,  Világ- és összehasonlító irodalom – Angol nyelv és irodalom, másodéves hallgató