Értő jelenléttel ápolni

A betegápolást szabadon, önzet­lenül és szeretettel, értő jelenléttel kell végezni – vallja Szekeres Ildikó. A Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház ápolási igazgatójával a február 11-én ünnepelt betegek világnapja alkalmával beszélgettünk alkalmazkodásról, hivatásról, az önismeret és a továbbképzések szükségességéről.

– Másfél éves tevékenysége során mi volt a leginkább meghatározó jó és rossz élménye itt a kórházban?

– A legjobb a kórház munkájába való belelátás, az, hogy osztályonként megismertem a tevékenységet. Ez még nem teljes. A negatívumot pedig a munkaközösségeken belüli konfliktusok jelentik számomra, megtapasztalni azt, hogy van, ahol gyakran vannak nézeteltérések a kollégák között. Ezen lehet javítani, fontos megtanulni  kezelni ezeket. Én már tavalyra is terveztem csapatépítő, kommunikációs és konfliktuskezelő tréningeket, amelyek a járvány miatt elmaradtak, de idén szeretném megvalósítani, oly módon, hogy az alkalmazottak a munkaidejükben vehessenek részt ezeken.

– Február 11-e a betegek világnapja. Ezt a világnapot II. János Pál kezdeményezésére 1993-tól tartják világszerte, és célja, hogy „Isten egész népe kellő figyelmet szenteljen a betegeknek, segítse elő a szenvedés megértését.” Mennyire kell egy asszisztensnek, betegápolónak empatikusnak és mennyire tárgyilagosnak lennie?

– Azt gondolom, hogy „megéri” empatikusnak lenni, hisz ez jelentősen megkönnyíti a páciens és gyógyító kapcsolatában a kommunikációt. Az empátiához nagyon fontos az önismeret társulása. Szükség van erre ahhoz, hogy a beteg által közölt információkat megfelelő emocionális szinten tudjuk kezelni, úgy, hogy az ne vezessen kiégéshez. Vannak osztályok, ahol az empátia talán meghatározóbb, mint más osztályokon, gondolok itt például az onkológiára, pszichiátriára. Fontos megtanulnunk a vigasztalva védő magatartást. Ha az empátia nincs megfelelően szabályozva, akkor az hosszú távon kiégéshez vezet és a kezelés folyamatát is befolyásolja. A tárgyilagos hozzáálláshoz nagyon fontos kellő szakmai ismeretekkel rendelkezni. A hippokratészi eskü asszisztensek és segédápolók esetében is érvényes, a „primum nil nocere”, az először is nem ártani elve számukra is kötelező érvényű.

– Ezt a mindennapi munkában hogyan lehet érvényesíteni? Ha például valaki valamiben nem biztos, akkor kérdezze meg a felettesét?

– Amikor független tevékenysége van az asszisztensnek, akkor fontos végiggondolnia a cselekvési sor lépéseit. Tehát felmérni a helyzetet, megnézni, hogy milyen megoldási lehetőségek vannak, és azt választani közülük, ami a legkevésbé árt a betegnek.

– Az elmúlt több mint egy év a betegellátásban is megváltoztatott sok mindent, az ágazatban dolgozók is szembesültek a betegséggel, a fenyegetettséggel, ráadásul ők nemcsak magukra, hanem pácienseikre is kellett, kell vigyázzanak. Hogyan látta, hogyan élték meg ezt a felelősséget a kórház asszisztensei és hogyan birkóztak meg a pandémiás helyzettel?

– Említettem az önismeretet, és ez ebben a helyzetben is meghatározó volt. Kezdetben többnyire a félelem, a pánik volt uralkodó, hogy mi lesz velük, a családjukkal, hogyan tudnak alkalmazkodni, megfelelni az ápolói tevékenységben. Ehhez hozzáadódott a sok áthelyezés, átszervezés, a védőruha használata, ami nehezíti a mindennapi tevékenységet. Nem elhanyagolandó az sem, hogy az elmúlt hónapok fokozott érzelmi igénybevételt jelentettek mindenkinek, ezt nehezítette az is, hogy nem jöhetnek be a hozzátartozók a betegekhez. Tehát többszörös ráfigyelés volt. Fontos megemlítenem a kudarcot is, hisz a szenvedéssel és a kudarccal is szembesülni kellett, azzal, hogy sajnos nem mindenkin lehet segíteni. Ennek a feldolgozása meghatározó volt.

– Annak a felelőssége, hogy az ápolószemélyzetnek most nemcsak magára, hanem a betegekre is vigyáznia kell a fertőzés szempontjából, továbbra sem csökkent….

– Lassan megtanulunk ezzel együtt élni. Ez egy új kompetencia, amit el kellett sajátítani, meg kellett tanulni a fokozatos elővigyázatosságot, a fertőzések megelőzésének és terjedésének a tudományát. A pandémiás helyzetet az alkalmazkodás, a reziliencia (rugalmas ellenállóképesség) határozta meg. Megszoktunk bizonyos dolgokat, de mindig vannak új kérdések, új ápolási feladatok, új diagnosztizálási módszerek. Fontos, hogy az érdeklődés, a tájékozódás, a szakmai ismeretek frissítése meghatározó legyen a mindennapokban is.

– Van erre idő, lehetőség?

– Kevés, de fontos megtalálnunk  erre az időt is és a lehetőséget is. Akár az osztályok tevékenysége keretében is meg lehet szervezni azt, hogy valaki átadja az ismereteit a többieknek, és együtt feldolgozzák az információkat.

– A tavalyi év a folyamatos továbbképzések sorát is megakasztotta. Idén milyen terveik vannak erre?

– Az osztályok év elején beküldik az igényt a továbbképzésekre. Ebben általában a kötelező képzések vannak, például a kórházi belső fertőzések megelőzésére irányulók vagy osztályspecifikusak.  Tavaly is részt vettek és idén is részt vesznek kollégáink az I Care című úniós projektben, ami onkológiás betegekkel kapcsolatos képzés, műtét utáni ápolás, betegágy melletti kommunikáció. Ez orvosoknak, asszisztenseknek egyaránt szól. Online zajlott képzés a legújabb sterilizálási módszerekről. Folyamatosan vannak átképzési és specializálódási tanfolyamok,   online vagy személyes részvétellel, ilyenek például a laboratóriumi és röntgen képzések, palliatív terápia. A szakmai szervezet által lebonyolított programokon  is részt veszünk. Utóbbiak az úgynevezett pontszerző képzések. Szeretném elhinteni annak a felismerését, hogy ezek a továbbképzők nemcsak a szakmai ismeretek frissítését jelentik, hanem a kiégés ellen is jó eszközök, kikapcsolódást nyújtanak. Ezért is szoktam kérni azoktól, akik részt vesznek ilyeneken, hogy amikor hazajönnek, osszák meg az élményeiket a többiekkel.  

– A február 11-i világnapon nemcsak a betegekért, hanem az őket gondozókért is imát szoktak mondani. Mi a véleménye, miért szóljanak ezek az imák, mire lenne ma leginkább szüksége a betegápolásban gondozóknak?

– Nemes Ödön jezsuita szerzetes fogalmazta meg a SZÖSZ rövidítéssel – szabadon, önzetlenül és szeretettel –, hogy ez az ápolás alapja. Nagyon fontosnak tartom én még a jelenlétet. Azt, hogy ha már nem tudunk egy gyógyíthatatlan betegen kezeléssel segíteni, akkor legyünk jelen a betegágy mellett, osztogassuk neki a mosoly virágszálait, hallgassuk meg, értsük meg, akkor is, ha nem tudjuk elfogadni azt, amit mond és biztosítsuk afelől, hogy nincs egyedül. Ehhez hozzátartozik az is, hogy „aki mosdat, az közben megtisztul”.

– Mennyire van jelen a napi ápolásban meglátása szerint a SZÖSZ?

– Nagyon sok teendőnk van még ezen a téren.  Az emberi méltóság tiszteletben tartása és megőrzése a mindennapi feladataink alapja.   

– Milyen üzenetet fogalmazna meg a világnap kapcsán?

– A keresztre feszített Jézus utolsó szavaival mondta, hogy „szomjazom”. Ez testi és lelki értelemben is megnyilvánul mind  a betegeknél, mind  az ápoló személyzetnél. A beteg szomjazik a fájdalom csillapítására például, testi értelemben, szellemi értelemben pedig szomjazik az őt ápolók megértésére, jelenlétére, a visszaigazolásukra arról, hogy meghallgatják és megértik. Az asszisztensek, ápolók is szomjaznak, például a kiégés miatt. Felismerik-e, és ha igen, el tudják-e ezt mondani a kollégák, ez is nagy kérdés. És, hogy van-e hol töltekezzenek, hol találják meg azt a forrást, ami a szomjukat enyhíti? Nagyon fontos ismerni magunkat, és ezeket a forrásokat megtalálni, „szomjunkat oltani”, a nap bármely időszakában, hisz a magunkra fordított idő többszörösen megtérül.