Talán nem is tudjuk, fel sem becsüljük, hogy milyen kincsek között éltünk. Ebben a mai felgyorsult, fogyasztásra és pénzhajhászásra kiélezett világban képtelenek vagyunk felmérni, hogy milyen alapvető javakat pusztítottunk el tudatlanságunkban. Lenne még érték, de egyre több hely kell a bóvlinak, a talminak, a kommersznek, a giccsnek, szóval: a rusnyának… Ha visszaemlékezünk azokra az időkre, amikor gyermekként járhattuk a falusi utcákat, mindig a legnagyobb nyugalom, a biztonság, a meghitt otthonosság áradt szét bennünk. Olyan hely volt, ahol nem kellett tartani a gépkocsiforgalomtól. Olyan hely volt, ahol nem kellett félni idegenektől. Olyan hely volt, ahol semmi mással össze nem hasonlítható íze volt a kenyérnek, a puliszkának, a szalonnának, a császárkörtének, a szilvaíznek. Olyan hely volt, ahol a szem nem győzött gyönyörködni a mezők látványban. Végigszaladt a tekintet a szépen megművelt földeken, a kerti vetemények ágyásain, a gyümölcsfák lombjain, ahonnan áldásként hulltak alá a nyárutó gyümölcsei, a besztercei szilvák, a sóskörtövék, a pirosbelű vackorok meg egyéb csodák. Nem győztük összeszedni és kóstolgatni. Olyan hely volt, ahol át lehetett menni a szomszédba, s ahol – akárcsak otthon – hasonlóan ízletes étkekkel kínáltak, ám az még emlékezetesebb volt, mint a hazai, mert a sok futás, bóklászás, bújócskázás, focizás közepette erősen megehültünk, s nagyon kellett. Aztán, amikor felnőttünk, s úgy mentünk át valahová, akkor a szomszéd, az ángyó, a koma pálinkája is jobb volt, mint a miénk. Akárcsak a bora, bár leginkább karcos, csűroldali ez is, meg az is, ha nem javították regáti vagy enyedi musttal. Jó lett attól, de nem igazi, ám a célnak megfelelt. Így is. Úgy is. A gyenge testrészt egy főfájás erejéig bármikor képes volt megtámadni. Néha a gyomrot is. Olyan hely volt, ahol bármelyik szomszédban fel lehetett ismerni a konyha, a tisztaszoba rendjét, szerkezetét, bútorzatát, amely olyan volt, mint a miénk, de azért mégsem, ismerős, csak egy kicsit más. Olyan hely volt, ahol a tornác fáján végig muskátlik, fuksziák, meg egyéb egyszerű, dédelgetett virágok sorakoztak, s ahol foghíja volt a virágos edények rendjének, ott macska gömbölyödött délutáni örök lustaságban. Olyan hely volt, ahol a csűrben épp olyan kézbevalók sorakoztak, mint odahaza: két-, három-, meg négyágú vas- és favillák, gereblyék, hetvenes, nyolcvanas – kamaszoknak –, és százas, száztízes nagyoknak szánt kaszák. Ott is volt szecskavágó. Polyvatartó. Sarjúslik. És az udvaron kushadó Bodri Fürge volt. Vagy éppenséggel Hattyú, egy kinyújtott nyelvvel, barátságosan lihegő kuvasz. Aztán eltelt majd’ harminc esztendő ebben az új világban. Sokkalta komolyabbakká és tapasztaltabbakká lettünk a demokrácia és a fogyasztói társadalom nyitott rendszerében. Benne a sokkalta gazdagabbnak hitt kínálat fertőjében. Itt. És nejlonzacskóban hurcoljuk haza a pihekönnyű, előszeletelt gyári kenyeret. Másnapra megszikkad. Harmadnap szinte porlik, mint a székely… Gyári a zsír. A vaj. A lekvár. És gyári ugyancsak a boltból hozott paradicsom, meg a gyümölcs… A kert végében az öles burjánba eperalma potyog. Jó tán pálinkának, ha lenne, aki felszedje. A szomszéd kapuján lakat. Legalább tíz éve kihaltak az öregek. A másik is üres, annak meg kidőlt a kerítése. A harmadikban valami idegenek mozgolódnak, betonkeverő zörög, mindenféle vasak hevernek az udvaron, nagy fehér habtéglák ötszázas kötegekben, betoncserepek, Magyarból hozott bontott termopán-ablakok. Pofozzák át a házat a mai igénytelenség szellemében. Olyan lesz, mint Németben. És ott belül? Vajon a lelkük is? „Anyaországba” átültetett bakszász? Vagy migráns? Hazai hontalan talán?... A tisztaszoba négy-öt nemzedéket szolgált bútorai – a két ágy, a tálas, az asztal, azok a hitvány, sánta székek, a kaszten – a fészerben, akár vágóhíd pitvarában várakozó marhák, sorsuk beteljesedését várják, már ott a Finnből jött Fiskars balta. Sárga a nyele, jó a fogása, nagyon praktikus, és örök az éle. Korábban megteremtett saját értékek közt, ma boltból vásárolt holmik közt élünk. És egyre idegenebb, egyre vadabb és távolibb a sajátunk. A táj is oda... Quad dübörög végig az utcán, vagy mi a fene. Jó lesz félreállni!... A jobb oldali szomszéd most szereli fel az emberriasztó táblát: VIGYÁZZ, A KUTYA HARAP! Szürkére fújt vaskapu készült, hármas lemezből, tartani fog vagy ötven évet. Az unokák is látni fogják. Akár használhatják is majd, ha visszajönnek Angliából, valami Amerikából… Egyébként távirányítóval nyitható a kapuszerkezet. Ki sem kell szállni az autóból. Simó Márton