Turcza Hunor Csíkszeredában élő amatőr fotós és dobos. Művészi tevékenységével kapcsolatban azt vallja: bár alkotásaival nem tud megmutatni mindent, amit lát, de törekszik arra, hogy hangulatot, érzést keltsen velük. – Mióta foglalkozol fotózással és hogyan kezdődött ez a szenvedélyed? – Gyermekkoromban, 5–6 évesen találkoztam először a fotózással. Édesapámat (Turcza László képzőművész) és apai nagytatámat (Turcza Sándor rajztanár) láttam először fotózni, nagy türelemmel a fényképezőgéppel bíbelődni, és sötét szobában játszani, azaz előhívni. Ezek nyomán érdekelni kezdett a „csodadoboz”, amiből családom, barátaim, ünnepi pillanatok ki- és beszállnak, a végeredményt türelmetlenül, tolongva várjuk, mindenki örül, mutogatunk egymásra – szóval izgalmas lett ez számomra. Akkor még nem értettem, de tetszett a kifejezés, hogy film, új volt és vagány filmre fényképezni, izgalmas volt a lesötétített fürdőszoba, ahová az előhívás időszakában nem jöhettek be, izgatott csend volt, és mint egy csodát, vártuk a kép megjelenését a papíron. Rejtelmek, móka, kísérletezések voltak. Egy ideig úgy tűnt, hogy csak gyermekkori játék volt a fotózás, nem lesz folytatás, különösen, hogy kamaszkoromban ezt a játékos érdeklődést a zene és zenélés vette át, és töltötte ki életem jelentős részét. A 2010-es évek körül tért vissza, ébredt újra, elemi erővel szenvedéllyé válva a fotózás. – Ki tudsz emelni valakit, akit a mesterednek tartasz? – A KALOT Egyesület által meghirdetett rövid fotótanfolyamot végeztem el, és az ott elsajátított alapokat a csíkszeredai Népiskolában gyarapítottam, csiszoltam Szabó Attila fotóművész vezetésével. Hálásan gondolok erre az időszakra, Szabó Attilára, hiszen nemcsak oktatott, fejlesztett, technikát mutatott, hanem önbizalmat sulykolt, megerősítette a fotózás iránti szenvedélyemet. Nagy hatással volt rám szakmai szemlélete, emberi elkötelezett megnyilvánulása, még akkor is, amikor megdorgálva, kritikával illetett a feladatok elvégzése során. Végül a mester és tanítvány között szakmai kivetüléssel ugyan, de igazi emberi kapcsolat épült és meghívott a Prisma Fotóklubba. Örömmel fogadtam a meghívást, a lehetőség fotós hobbim első nagy mérföldköve volt. Attila indított és segítette a fejlődésemet, de látásmódomat Nobuyoshi Araki, Eifert János és még számos kortárs fotóművész munkássága is alakította, alakítja nap mint nap. – A fotóidat nézve feltűnik, hogy többféle stílusban alkotsz és a témáid is változatosak. Tudatosan törekszel erre? Mi alapján választod ki, hogy mit fényképezel? [caption id="attachment_116392" align="aligncenter" width="696"] Paradiddle Fotó: Turcza Hunor[/caption] – Amatőr fotósnak tartom magam, azt fotózom, ami éppen megtetszik, amiben látok valamit, valami érdekességet, vonalat, szöget, görbét, textúrát, színt, fényt vagy árnyékot. Különböző technikák kipróbálásával igyekszem minél érdekesebben visszamutatni a rögzített pillanatot. – Tájképet, épületeket, vagy éppen embereket nehezebb fotózni? – Mindegyik témának megvannak a maga különlegességei, sajátos nehézségei. Talán az emberekkel a legnehezebb együtt dolgozni, alkotni, ugyanakkor az egyik legszebb és legizgalmasabb kihívás. – Különleges, művészi aktfotókat is készítesz. Mesélj erről, kérlek! – Édesapám, Turcza László festőművész volt és van rám hatással ezen a téren, hiszen gyermekként már találkoztam az általa alkotott csinos, molett, torz, groteszk női alakokkal. Talán ebből kiindulva kezdtem el a művészi aktfotókat készíteni. Számos rejtett titokkal, a művészi aktfotók középpontjában az emberi test természetes szépsége, tökéletessége és tisztasága áll. Sokat inspirálódom a szaktársaktól, fotóalbumokból, az online világból, igyekszem minél szebben, érdekesebben vagy éppen meghökkentően elkészíteni, megmutatni a rögzített pillanatot. A fény és árnyék hatása erőteljesen érvényesül, nem mutatva meg mindent, az árnyék sejtelmesen takar. Mivel nem egy egyszerű műfaja a fényképezésnek, nagy kihívás a modell és fotós számára is, nem könnyű alanyokra találni. A fizetett modellel való alkotás más, mint a felkért személyekkel való fotózás, az utóbbiakkal az ismertségünkre hivatkozóan könnyebben tudunk együtt gondolkodni, közösen alkotni. Az aktfotózásban is, de az élet más területén is igen fontos, hogy elfogadjuk önmagunkat és másokat is olyannak, amilyennek teremtettünk – nem ítélkezni, nem megváltoztatni, hanem úgy látni szépnek önmagunkat, amilyenek vagyunk! Engedni az őszinte Én megnyilvánulását, mely személyiség függvényében válik széppé, egyedisége lesz művészi. – A zene is fontos helyet tölt be az életedben. Miért pont a dobok mögött találtad meg a helyed? – Igen, fontos számomra a zenélés is, ez is hobbi, és itt is azt zenélek, dobolok, ami nekem kedves, megszólít és inspirál. Óvodáskori álmom volt, hogy doboljak. A 90-es évek elején, egy tömbház melletti pingpongozás közben hallottam meg az első élő dobhangot, ami egyik közeli lakásból szűrődött ki. Gyorsan meg is kerestem, hogy honnan jön a hang, és ettől kezdve szerelmese lettem a hangszernek. Úgy éreztem, hogy a dob a legerősebb és leghangosabb hangszer, mindent megtettem annak érdekében, hogy nekem is legyen egy saját dobfelszerelésem. Zenekar is gyorsan alakult, és azóta is van, amiben dobolhatok kedvem szerint. Amikor zenekari próbán vagy koncerten dobolhatok, teljesen átszellemülve élem meg a zene nyújtotta szabadságot, a fennkölt perceket, minden kikapcsolódik, megszűnik létezni. – Milyen formációban zenélsz jelenleg? – Most az újjáalakult 90-es évekbeli zenekaromban dobolok, a nevünk Korruption Transylvania. Ez egy szélsőséges muzsikát játszó zenekar, old school death metal a stílus. – Ha egyetlen képet hagyhatnál hátra egy időkapszulában a műveid közül, melyik lenne az? –Mivel a dobolás és a fotózás a két szeretett hobbim, ezt a fotót zárnám időkapszulába.

Farkas Endre