Három éve tevékenykedik a csík­tap­locai egyházközség kántoraként Bartos András. A fiatal kántor gyermek- és felnőttkórust is vezet az egyházközségben, úgy véli: énekelni csak Istennek érdemes. Bartos Andrással hivatásáról és hétköznapi teendőiről beszélgettünk. – Hogyan lett kántor? Miből áll egy ilyen képzés? – Nyolc éve végeztem a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Gimnázium kisszemináriumában, iskolai tanulmányaim mellett fakultatívan jártam kántorképzésre. A 26 jelentkezőből 13-an vizsgáztunk, 11-nek sikerült a megmérettetés, és ma abból ketten tevékenykedünk kántorként. A vizsga több elemből állt össze, az első a liturgia, zeneelmélet, orgonajáték, karvezetés és ének. – Miért választotta ezt a hivatást? – Kiskoromtól szerettem templomba járni, amikor lehetőségem volt, ministráltam is. Feltölt lelkileg a szentmise, emiatt most sem érzem azt, hogy teher lenne ez a szolgálat. Azon a nyáron, amikor végeztem, a szomszéd faluban, Kápolnáson a kántor felmondott, és engem hívtak helyettesíteni. Ott egy évig kántorkodtam, majd beiratkoztam egy kereskedelmi iskolába, amiről bebizonyosodott, nem az én utam. Visszatértem Kápolnásra kántorkodni, ahol még 11 évig tevékenykedtem, majd 2017-ben választottam Taplocát. – A taplocai közösség meghatározó alakja lett az elmúlt öt évben. Gyerekkórust is alapított, honnan jött az ötlet? – Már Kápolnáson is volt hasonló gyerekkórusom. Zenét is tanítottam a helyi általános iskolában, így nem állt messze tőlem a gyerekek világa, a tanítás. Az első évben, amikor idekerültem, az akkori elsőáldozó évfolyamból kikerült néhány ambíciós kislány, aki szeretett énekelni. A gyerekekkel másképp nem lehet, szeretniük kell, amibe belefognak. Jelenleg 19-en vannak a kórusban, nincs mindig teljes létszám, de nekem az az első, hogy jókedvvel jöjjenek, és a zene által közelebb tudjam hozni őket a templomi, a lelki élethez. A gyermekek könnyen tanulnak, hamar fel lehet velük készülni például egy előadásra. – Az orgonálás mennyire fontos a kántor életében? – Már elemi iskolás koromban közel állt hozzám a zene, leginkább énekeltem. Egy kis időre dobosként léptem be a Gyermekfilharmóniába. Egy év dobolás után kilencedik osztályos koromig hegedűsként játszottam a zenekarban. A középiskolai éveim alatt megszakadt a hegedülés, illetve a zenekarban való tevékenykedés. Gyulafehérváron tanultam meg orgonálni. 2019-től dolgoztam az orgonaépítő műhelyben, ahol sok mindent tanultam. Az orgona egy nagyon összetett hangszer, a műhelyben végzett tevékenységemnek köszönhetően jobban átlátom, hogyan működik. – Közeleg a húsvét, az egyházi ünnepek sorozata. Hogyan készül az ünnepekre a felnőtt- és gyermekkórussal? – Már szeptember végén, október elején elkezdjük a szólampróbákat. Négy szólam van, két férfi és két női szólam. Amikor külön-külön jól teljesítenek a szólamok, összepróbáljuk együtt is a szép harmóniákat. Az ünnepnek megfelelő kórusműveket választunk, szem előtt tartva a kórus képességeit. A nemrégiben megrendezett csíksomlyói kántortovábbképzőn is szó volt arról, hogy hiába választunk egy szép művet, ha nehéz megénekelni. Nem is fog jól hangzani, és a kórustagoknak sem lesz sikerélménye. – Miből áll a kántortovábbképző? – Sokáig Gyulafehérváron volt évente a kántortovábbképző. Az elmúlt négy évben Csíksomlyón szervezték meg. A továbbképzőn töltekezünk lelkileg, és szakmailag is igyekszünk fejlődni. Ugyanakkor nagyon jó élmény a kántortársakkal találkozni. – Minden plébánia életében fontos mozzanat a kórustalálkozó. Önök hogyan készülnek rá? – A kórustalálkozó minden évben felrázza a csapatot. Szeretünk is eljárni ezekre az alkalmakra, de az itthoni fellépéseink is ugyanolyan fontosak, mint a találkozók. Amikor éneklünk, nem a híveknek, nem a kántornak, papnak, hanem a Jóistennek tesszük. Úgy gondolom, ezt csak így lehet igazán jól csinálni, szívből. – Ebben a kisközösségben hogyan lehet működtetni a kórust? Van-e utánpótlás? – Az előttem lévő kántor 1972-ben alapította újra a taplocai kórust. A járvány kitörésekor még készültünk a soron következő kórustalálkozóra, és annak alkalmával kezdtem új tagokat toborozni. Házszenteléskor hívtam fel a figyelmüket azoknak, akiket szívesen láttam volna a kórusban. Természetesen szem előtt tartva, hogy szeretnek-e, illetve szoktak-e énekelni. Elég sokan eljöttek, így sikerült kicsit felfrissíteni a csapatot. – Ilyenkor mennyire számít a meghívott zenei tudása? – Igyekszem úgy szervezni, hogy mindenki jól érezze magát, és sikerélménye legyen, továbbá a rendszeres éneklés, gyakorlás sokat segít a meghívott kórustagoknak énektudásuk, hangjuk fejlesztésében. Sokkal könnyebb olyannal együtt dolgozni, akinek már van egy kevés zenei tudása, tehát már játszott hangszeren, vagy tud kottát olvasni. – A tanítás nehéz. Honnan szerzi az energiát, mi az, ami lelkesíti? – Bármilyen kis és nagy sikerélmény előrevisz. Egy új ének betanulása, egy sikeres elsőáldozás, bérmálkozás, kórustalálkozó előrevisz, lelkesít. A szentmisék mindig feltöltenek, és ha lelkileg azt érzem, hogy jól vagyok, akkor mindig találok energiát. – Milyen tervei vannak még a taplocai egyházközségben? – Az elsődleges célom az, hogy tökéletesítsük azt, amit eddig tudunk, megtanultunk. Tavaly a csibai-erdőaljai búcsús szentmisén néhány személlyel énekeltünk. Szeretném, ha ott is létrejönne egy énekcsoport, hogy legalább a nagyobb ünnepeket szebbé tudjuk tenni énekeinkkel. Ezenkívül soron következik a húsvét, az elsőáldozás, majd a bérmálás. Hála a Jóistennek, hogy az Ő segítségével Szent Péter és Szent Pál napján pappá szentelik a csíktaplocai Kerekes Péter teológusunkat. Az ő primíciájára is készülünk, hogy minél felemelőbbé tudjuk tenni ezt az első ünnepélyes szentmisét.

Adorján Zsófia