borús égbolt
kevés felhő
Elidegenedés
Nem lepett meg, hogy a világjárvány ideje alatt a válások száma is számottevően megugrott. Lapunk összeállítását megtalálják az ötös oldalon. Nem kell szakképzett elmeorvosnak lennünk ahhoz, hogy tudjuk: az összezártság, a szűk terekbe szorulás konfliktushoz vezet az emberek között. Kézenfekvő magyarázat lehetne persze, hogy az értékek elértéktelenedése vezetett idáig, a szekularizáció felszámolta a házasság szentségét is. Én valamiért mégis kételkedem abban, hogy ez lenne a kizárólagos oka.
Azért kételkedem, mert az emberi természet jottányit sem változott az elmúlt néhány ezer évben. Ugyanazokat a tragédiákat, drámákat éljük újra, mint felmenőink az ókortól napjainkig. Valahányszor azt hisszük, hogy mi olyan civilizált korban élünk, amikor csomó disznóság nem fordulhat már elő, mindig csalatkoznunk kell. Az orosz–ukrán háború fájdalmas bizonyítéka annak, hogy semmit sem tanult az emberiség a történelméből. Egyik-másik katasztrófa ideig-óráig ráveszi dicső fajunkat arra, hogy félretegye nézeteltéréseit és legalább az élni és az élni hagyni elvét szem előtt tartva együttműködjön egymással. De úgy néz ki, hogy elég egyetlen emberöltő ahhoz, hogy a kollektív emlékezetünkből kikopjon a háború szörnyűsége. Mondhatjuk persze, hogy soha többé háborút, és könnyen meglehet, hogy az emberiség józan többsége még egyet is ért ezzel a kijelentéssel. De ettől még úgy látszik, hogy a hierarchikusan szerveződő, tekintélyelvű társadalmak DNS-ébe végzetesen bele van kódolva az esztelen pusztítás.
Beismerhetjük vagy tagadhatjuk, de kutya nehéz lenne bebizonyítanunk, hogy bármilyen szofisztikált civilizációt, kultúrát is teremt az emberiség, még mindig a hatalommá váló nyers erő fogja alakítani a társadalmat.
Lehet, hogy tévedek, de az a határozott benyomásom, hogy mi, emberek legfeljebb kisebb csapatokban tudunk jól együttműködni. Minél nagyobb egy közösség, minél távolabb kerül a döntéshozatal az egyes embertől, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy konfliktus alakul ki közöttünk, mert előbb vagy utóbb valakinek a személyes érdekei sérülni fognak, mert nagyobb és erősebb a közösségi érdek.
Cáfoljanak meg a profi szociológusok, ha tudnak, de attól tartok, hogy nem az emberi jellem új keletű megromlásának köszönhetjük, hogy egyre inkább elidegenedünk egymástól, hanem sokkal inkább annak, hogy nem elszigetelt mikroközösségekben élünk, mint őseink, hanem egy ép ésszel nehezen felfogható globális társadalomban. Ezért nem tudnak a régi közösségi szokások, értékek működni. Tehát nem azért, mert nem voltak elég jók, hanem mert megváltoztak a körülmények. Egy egyszerű szabály, amely jól működik egy kisebb csapat életében, működésképtelen lesz egy jóval nagyobb társadalmi csoportban. Ezért van az az érzésünk, hogy elveszítjük értékeinket. A hagyományaink ugyanis legfeljebb részben tudtak felkészíteni bennünket erre a világra, amelyben most kéne boldogulnunk.
Nem hiszem, hogy egyedül lennék azzal, hogy a kis, meghitt, családias tereket szeretem, és riaszt a piacok zajos forgataga. Minél nagyobb a tömeg, az ember annál kevésbé érezheti magát biztonságban. Azután azon kapjuk magunkat, hogy nehezünkre esik megszervezni egy laza teadélutánt is. Ott tartunk ezzel az elidegenedéssel, hogy már két ember sem tud hosszú távú szövetséget kötni, annyira bizalmatlanok vagyunk egymással szemben. Ezt látszik alátámasztani az is, hogy egyre gyakoribbak a válások. Nehezünkre esik közösséget alkotni, ennek pedig gyakran megfizetjük az árát.
Például úgy, hogy paranoid, nárcisztikus vezetőink lesznek, akik ha kedvük tartja, simán kirobbantanak egy háborút.
Kiss Előd-Gergely
