Egyházzenei, valamint kultúr- és társadalomtörténeti jellegű monográfia első kötetét mutatták be Ho­mo­ród­szentmártonban, egy többállomású erdélyi könyvturné keretében május 23-án. Enyedi Pál és Márk Attila hatszáz oldalas munkája két unitárius egyházkör hajdani és mai orgonáinak történetét gyűjti egybe, a kutatásról maguk a szerzők tartottak rövid bemutatót az eseményen. A könyv visszatekint a nyugat-európai kereszténységet is érintő orgonaépítési lázra, de a bemutató során napjaink hozzáállása és zenei érdeklődése is szóba került az előadás végén. Brassó és Kovászna megye több települése után Homo­ród­szent­mártonban mutatták be Enyedi Pál, a budapesti Zeneakadémia egyházzene tanszékének tanára, valamint Márk Attila árkosi énekvezér közös kötetét. Egy hiánypótló monográfia első darabja A könyvturné egyedüli Hargita megyei megállója a Dávid Ferenc Közösségi Ház volt, itt gyűltek össze a környékbeli érdeklődők, a zenekedvelők és laikusok mellett a homoródmenti unitárius lelkészek – de református szakmabeliek is megjelentek – szinte kivétel nélkül. A jelenlevők egyelőre A Magyar Unitárius Egyház orgonái című könyv első kötetét vehették kézbe, de a hosszú kutatói, valamint a megírást és összesítést megelőző terepmunka után a szerzők reménykednek a folytatásban: az elkövetkezendőkben háromrészes monográfiává bővítik a könyvet. A most megjelent kötet a háromszék-felsőfehéri és a székelyudvarhelyi egyházkörök egyházközségeit és azoknak hangszereit vizsgálja, utánajárva az Olt és Homoród folyók menti unitárius közösségek irattárai alapján a hazai hangszerkészítés két évszázados múltjának és az unitárius orgonajáték hajdani presztízsének. Pál János homoródszentmártoni unitárius lelkész elmondta, az egyházi és zenetörténeti eredményeken túlmutatva fontos kultúr- és társadalomtörténeti munka a most megjelent „orgonahistória”. A hatszáz oldalas, olvasmányos és gazdagon illusztrált kutatás harminchat egyházközség ötvennyolc mai vagy hajdani orgonájának sorsát mutatja be az olvasónak. A kötet szerzőinek egy-egy hangszer esetében a megrendelőtől a készítőig minden adatot sikerült felkutatni. A szerzők beszámolója a munkafolyamatról Márk Attila, a kötet egyik szerzője elmondta: Brassó szülöttjeként már fiatalon elköteleződött az egyházzene iránt, katartikus élmények kötik a Fekete-templom orgonájához, annak hangzásához. Később, a jelenlegi egyházközsége levéltárában rátalált az árkosi unitárius templom orgonájának építési szerződésére, az ezt bemutató cikke eljutott Enyedi Pálhoz, a Magyar Egyházzene folyóirat szerkesztőjéhez. A kettejük együttműködéséből újabb és újabb írások születtek, erre felfigyelve, a Magyar Unitárius Egyház elnöksége felkérte őket az egyház összes orgonájának a dokumentálására. Márk Attila rövid bemutatót tartott a felkutatott forrásanyag állapotáról, a levéltári kutatómunka kihívásairól: fotókkal igazolta, hogy az értékes feljegyzések nem ritkán teljesen használhatatlan állapotba kerültek. A világháborúk sok esetben okoztak jelentős kárt a levéltárakban. Kiemelte: az unitárius egyházközségek hajdani papjai kivételesen aprólékos munkával és igényességgel örökítették meg a jövő generációi számára a közösségeik tevékenységét. Enyedi Pál egyházzenész történeti áttekintőt adott az unitárius gyülekezetek orgonahasználatáról, így megtudtuk: kezdetben, azaz a 19. század elején barcasági szász mesterek állították fel a templomi hangszereket, de a század utolsó évtizedeire székely készítők is megjelentek, többek közt az abásfalvi Balázs Mózes is kitanulta a szakmát – autodidakta módon. A mesteremberek azonban nemcsak az unitárius egyháznak készítettek orgonát, Enyedi Pál felhívta a hallgatóság figyelmét, hogy az erdélyi feljegyzések beilleszkednek a nyugati kereszténység történetébe, az európai történelmi felekezetek mindegyike használta és használja mai napig is az orgonát. Korszakváltás az egyházzenében? A bemutatón a hallgatóság is bekapcsolódott a beszélgetésbe, szó esett a hangszerek királynőjének háttérbe szorulásáról, de jövőbeli felvirágzásának lehetőségéről is: a szerzők hangsúlyozták, hogy a hangszeres dicsőítés iránti buzgalom, de a faluközösség összefogása is hozzájárult annak idején ezeknek az orgonáknak a megépítéséhez, fenntartásához. Kiemelték: orgonát vásárolni és karbantartani, valamint hozzá méltó orgonistát találni és eltartani költséges feladat. A kötet a hangszerek használatáról, a vásárlást megelőző adománygyűjtésekről is részletes beszámolót ad. Viszont a feljegyzésekből nemegyszer kicseng a negatív utóhang, miszerint a rossz zenész keze alatt elvész a hangszer. Enyedi Pál tréfásan jegyezte meg, kutatásaik rávilágítottak arra, hogy egy jó orgonistának legalább tíz év képzésre van szüksége úgy, hogy előtte hatot zongorázott. A szerzők szerint a nagy múltú hangszer évszázadokig a templomi ének és buzgalom eszköze volt, viszont mára már sok gyülekezetben gondozatlan állapotban, zenész nélkül maradtak a közösség tagjainak évtizedekig kuporgatott pénzéből vásárolt orgonák. A kötet célja nemcsak a retrospektivitás, hanem a hangszerek újraértékelésének és az elhanyagoltság felszámolásának az elindítása.

Demeter Adél-Hajnalka