Megérkezett az új év. Csodálatos gazdagságával, számtalan lehetőségével, ismeretlen titkaival, elhasználatlan napjaival, az új tisztaságával jelenik meg előttünk. Ajándékként, mint értéket adta az Isten. Fogadd el és örülj neki! Tedd tartalmassá, gyümölcsözővé, maradandóvá, élményszerűvé munkáddal és ötleteiddel! Az órámra tekintek, amelynek mutatója határozott konoksággal halad előre. Gondolataimat a számomra otthont adó földgolyóra tereli, amely megállást nem tűrő gyorsasággal kering a Nap körül. Mellettem, a falra függesztett naptár jelzi e körforgás időpontját és az előttem álló lehetőségeket. Az Idő, amely elfolyik, elszáll, elrepül, amelyet időegységekre osztunk, amely olykor nyomasztó súllyal nehezedik ránk, máskor pedig észrevétlenül suhan el mellettünk. Néha nem tudatosul bennünk a múló percek rohanása, máskor pedig égő sajnálkozással kifejezetten szomorúvá tesz. Egy belső hang arra biztat: használd ki, gazdálkodj okosan! Munkáddal és jelenléteddel formáld értékké, amelyet „a moly és a rozsda nem emészt meg és a tolvajok nem lopnak el.” Ott van bennem a szorongás és a bizalmatlanság, a kétely és a kíváncsiság: Mit hoz az új év?... Titok és rejtély. Ismeretlen. Csupán annyit tudok: érték és ajándék, amelyet át kell alakítani munkával, meg kell szentelni imádsággal. Láthatóvá és megfoghatóvá kell tenni, mert csak a feldolgozott idő lesz érték, a többi elfolyik és a nihilizmus tengerébe ömlik. „Az idő, amit a rózsádra vesztegettél, az teszi értékessé a rózsádat.” – Exupéry Az élet szépségét nem az évek hosszúsága adja, hanem a tartalommal telítettség. Egy könyv értékét nem a díszes kötése, a lapok minősége és vastagsága adja, hanem a tartalom, amiről szól. Miről szól az én életem?... „Próbálj meg úgy élni, hogy ne vegyenek észre ott, ahol vagy, de hiányozzál arról a helyről, ahonnan elmentél!” – Victor Hugo. A hang adja a zenét és annak szépségét. Nem csupán a hangszer az érték, hanem a hang, ami az élettelen anyagot élővé teszi. Az új év napjai, – amelyeket lassan belep a hétköznapiság – önmagukban nem tesznek bennünket gazdagabbá, értékesebbé. Az Idő nyersanyag, amely alakítható és formálható. Mit készítek belőle munkámmal, ötleteimmel, elhatározásaimmal, kitartásommal és elköteleződésemmel? A tetteink emelnek fel, visznek közelebb egymáshoz és Istenhez, vagy távolítanak el egymástól és Istentől. A társadalom, a környezeti adottságok, létünk felmerülő nehézségei befolyásolják döntéseinket, tetteinket, de időbeosztásunk rangsorolásánál nagyon fontos az értékrendszerünk: mennyi és milyen minőségű időt kap a munka, a házastárs, a gyermek, az Isten, a szórakozás, mert ezek teszik tartalmassá vagy tartalmatlanná az év napjait. A szobrász kitartó munkájával akarja átalakítani a követ, megláttatni másokkal az általa elképzelt formát. Szüksége van eszközökre, időre, fáradságos munkára. Meg kell küzdenie a kő ellenállásával, a járókelők kíváncsiskodásával, a kritikusok megjegyzéseivel, de kitartása, céltudatossága megszüli megálmodott szobrát. Életem szobrásza én vagyok. Nem az vagyok, akinek lennem kellene, nem az vagyok, aki voltam, de faragnom, formálnom, alakítanom kell magamat, hogy olyanná válljak, amilyennek Isten elképzelt. Meg kell küzdenem a divat szellemével, a közömbösség és az érdektelenség fertőző betegségével, de be kell látnom, nem mindig az jó, amit a szokás hatalma diktál vagy a reklám eladásra kínál. Az Idő pedig magabiztosan halad az év vége felé, amely most még távolinak tűnik az Örökidő vonzásában.

Bálint Emil plébános