tiszta égbolt
Ehetetlen gyep, ehető százszorszép
A gyeppázsit alapanyagát tekintve közel áll a természethez, de minél ápoltabb, annál inkább válik mesterséges műremekké a gyepmesternek köszönhetően. Itt közbevetem: erre a régi, kihalt szóra ruháztam most új jelentést, a gyepmester valamikor nem a gyepet alakította mesterien, hanem állatnyúzással, dögök eltemetésével foglalkozott, majd sintér lett, vagyis kóbor kutyákat fogott be. Nem törvényszerű lenézni a régi gyepmestereket, mint ahogyan az sem feltétlenül muszáj, hogy csodáljuk az újakat. Nevezhettem volna őket vakbuzgó fűnyíróknak is, de hát ez egy gépnek a neve, és én nem kedvelem összevegyíteni az embert a géppel. Az általam most gyepmesternek nevezett ember valóságos státusszimbólumot hoz létre, ami immár a tulajdonosának az átlagosnál magasabb társadalmi helyzetét jelképezi a maga külsőségeivel, amibe beletartozik elsősorban a kiterjedése, aztán egyenletesen friss zöld színe, kicentizett magassága stb. Hirdeti, hogy a gazdájának már nincs szüksége arra, hogy saját kezűleg bármit is megtermeljen, a vetemények csak rontanák az eleganciát, a szemlélők azt hinnék, olyan szegény ő, aki minden talpalatnyi földecskéjét hasznossá akarja tenni, ezért aztán még dísznövényeket sem nevel, illetve kaspóba, ládába száműzi és a divat szerint cseréli a virágüzletből. Igaz, hogy végleges helyén a gyeppázsitnak csak látványhaszna van, de addig tetemes hasznot hajt azoknak a nagyüzemi vállalkozóknak, akiktől tiszta fűmagot lehet venni, s akik előállítják és kereskedelemben forgalmazzák, esetleg kész gyepkocka vagy gyepszőnyeg alakjában méterre árusítják. Nem mellesleg, hatalmas, jövedelmező iparág is épül rá, ami a füvön kívül, illetve mellé eladható speciális műtrágyát, gyomirtót, fűnyírók sokaságát, locsolók garmadát is jelenti. Yuval Noah Harari kortárs történész Homo deus. A holnap rövid története című könyvében (Bp., 2017) felhívja a figyelmet arra, hogy manapság a gyepfű a harmadik legnagyobb mennyiségben termesztett növény az Amerikai Egyesült Államokban, a két legfontosabb haszonnövény, a kukorica és a búza után. „Az ötlet, hogy magán- és középületek bejárata elé pázsitot ültessenek – írja a szerző –, a francia és angol arisztokraták kastélyaiban született meg a késő középkorban. Aztán az újkor hajnalán ez a szokás gyökeret vert, és az előkelőség védjegyévé vált. A gondozott pázsit földterületet igényelt és sok munkát, különösen a fűnyírógépek és az automata locsolóberendezések ideje előtt. Cserébe viszont semmilyen hasznot nem hozott. Még állatokat sem lehetett legeltetni rajta, hiszen tövig lerágták és összetaposták volna. Ezért aztán a kastély bejárata előtti csinos, zöld gyep olyan státusszimbólum lett, amelyet senki sem tudott hamisítani. Ezt üzente büszkén az arra járónak: olyan gazdag és hatalmas vagyok, annyi földem és jobbágyom van, hogy még ezt a különcködést is megengedhetem magamnak. Minél nagyobb és szebb volt a pázsit, annál erősebb a dinasztia… A királyi paloták és hercegi kastélyok a gyepet a hatalom jelképévé tették… Az emberek ezért elkezdték a pázsitot a politikai hatalommal, a társadalmi státusszal és a vagyonnal azonosítani. Nem csoda, hogy a 19. században felemelkedő polgárság is magáévá tette a gondolatot. Először csak bankárok, ügyvédek és iparmágnások engedhettek meg maguknak effajta luxust a házuk körül. Miután azonban az ipari forradalom kiszélesítette a középosztályt, majd kitalálták a fűnyírót és az automata locsolót, családok millióinak lehetett saját pázsitja. Az amerikai kertvárosokban a kifogástalan gyep a gazdagok kiváltságából a középosztály szükségletévé vált.” Kedves Olvasóm! Szerencsére (?) már ezért sem kell külhonba utaznunk. Néhány éve egy ismerősöm mesélte, hogy távoli rokonának háza előtt jókora pázsit terpeszkedik, olyan tökéletes, hogy csak a tábla hiányzik róla: fűre lépni tilos. Csodálta is, irigykedett is rá, nem értette, miért. Mígnem egy nap megpillantotta a gazdát, amint térden kúszott a füvön, és az apró, odatévedt, ártatlan százszorszépeket gyomlálta ki, merthogy azok nem valók tökéletes pázsitba, haszontalanok és rontják a gyep esztétikáját. Akkor támadt ismerősömben, csodálat helyett, a csodálkozás parányi ellenérzéssel fűszerezve. Ilyen a százszorszép, próbáltam vigasztalni, csak annak szép százszor is, aki észreveszi és századszorra sem unja meg. Sajnos az idő tájt még semmit sem tudtam gyeptörténetből. Egy kis iróniáért azonban nem futok a pázsitra: a kóbor százszorszép, amilyen szerény és igénytelen, mégis térdre kényszerítette a fűnyírós gyepmestert. Ám szomorú valóság, hogy saját pusztulása árán. Pedig még ehető is. Leveleiből saláta készülhet, bimbója sós vízben áztatva, tárkonyecettel ízesítve hasonló a drága kapribogyóhoz.
Kozma Mária
.jpg)