Egyszer volt, hol nem volt egy építésznő

Miklós Dalma
Becsült olvasási idő: 3 perc
Egyszer volt, hol nem volt egy építésznő
Fotó: Miklós Dalma

Róma. Az olasz város, amely többek bakancslistáján szerepel. Majd egyszer elmegyünk oda, mert ami ott van, azt minden művészetkedvelőnek látnia kell! Úgy tudnám elképzelni Rómát, akár a kultúra kánaánját. Egyetlen dolog azonban fel sem tűnt az olasz művészetekkel kapcsolatban addig, amíg kézbe nem vettem Melania G. Mazzucco szerző könyvét. Sandro Botticelli, Leonardo da Vinci, Raffaello, Michelangelo, Caravaggio és még hosszan sorolhatnám. Micsoda nevek, milyen zseniálisak! Milyen nagyszerű férfiak! És ez az, amire eddig fel sem figyeltem. A képzőművészet termékeny reneszánsz, illetve barokk korszakáról a férfiak által képviselt művészet jut eszünkbe.
Írásomnak e pontján visszacsatolok Mazzucco szerzeményéhez, amely egy szerencsés véletlennek köszönhetően került a könyvespolcomra, s amely véleményem szerint sikeresen mutatja be Itália első építésznőjének portréját. A merész 17. századi nő, Plautilla Bricci (1616–1705) nagy fába vágta a fejszéjét, hisz nem is akármilyen mesterséget, a férfinem által uralt építészetet választotta magának. Az építészszakmáról mai napig azt gondoljuk, hogy elsősorban férfiaknak való. Az a nő, aki az építmények alapkövei, cementtömbjei és vasrúdjai között kíván kiteljesedni, minden kétséget kizáróan nagyot mer álmodni (vagy teljesen őrült?). Az álmaihoz pedig megvan benne a kellő erő is ahhoz, hogy kivitelezze a romokból születő monumentális „teremtményeket”. Teremtményeknek nevezem az épületeket, mintha élő orgánumok lennének.
Nos, a könyv első fejezeteit olvasva akár azok is lehetnének. A főhősnő életében egyetlen villát épített, amelyre saját gyermekeként tekintett. Nevét az alapkőbe vésette, ezzel jelezve, hogy a villa hozzá tartozik, az lesz az ő egyetlen utódja. Az ötlet a lelencházban hagyott csecsemőktől eredt, akiknek az édesanyjuk egy medált vagy pénzérmét rejtett a pólyájukba azért, hogy felnőttként ezen ismertető alapján találják meg a felmenőiket.
Plautilla tökéletes teremtményére visszatérve: az általa tervezett ház, amellyel az itáliai barokk építészetet gazdagította, megsemmisült az 1849-es ostrom alatt. A szerző egyes interjúiban arról nyilatkozott, hogy az épület megsemmisítése a legfőbb oka annak, hogy a világ teljesen megfeledkezett az első építésznő személyéről, illetve munkásságáról. Plautilla bő negyven évet várt arra, hogy elérkezzen az ideje annak, hogy valami maradandót alkosson. A művészetek iránti szenvedélyét előtte a festészetben élte ki, otthonában virágos miniatűröket festegetett. Alkotásai ma is megtekinthetők Rómában. A Monte Santó-i Santa Maria-templom főoltárán, a Piazza del Popolón látható az első festménye, mely a Madonna a gyermekkel címet viseli. Habár a festészettel is kísérletezett – jellemzően a klasszicizmus felé fordulva –, az építészetet maradandóbbnak tartotta a vásznaknál. 
Ha Facebook-bejegyzés volna, Az építésznő című hatszáz oldalas regény tőlem egy óriási lájkot kapna. Az utókor által elfeledett római művésznő története kissé meseszerű, élete megdöbbentő, hisz egy olyan században követte az álmait, amelyben a nők feladata a gyermekszülésre és a háztáji teendőkre korlátozódott. Tanulni sem tanulhattak, sőt az volt az igazi dicsőség számukra, ha egyáltalán nem beszéltek róluk.
Plautilla megelőzte korát, ugyanis az első női építészek Olaszországban csupán a 1920-as években szerezhettek egyetemi diplomát. Röviden: tényleg nagy falat volt a 17. századi Róma művészeti csataterén, túl sok volt kora társadalmának. Gyereket nem szült, nem ment férjhez, az alkotásban találta meg a kiteljesedést, aminek végeredményét senki nem értékelte.
 



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!