Egymillió leütés

Hargita Népe
Ez az írás amolyan búcsúféle lesz. Bár nem szeretek búcsúzni, mert a kapcsolatok, de minden egyéb befejezése is mindig veszteségérzéssel, egyben gyásszal jár. A veszteség mindig elvisz belőlünk is valamit. Az író és olvasó kapcsolata élő jelenség, különösen akkor, ha sikerül a mindennapokban, a valóságban is találkozniuk. Megtapasztalása külön öröm számomra, minden alkalommal. Még kedden reggel is, mielőtt a főszerkesztővel eldöntöttük volna, hogy ezt a sorozatot lezárjuk, róla beszélgettünk kedves, régi ismerősömmel, családom szíveinek gondozójával, mikor a rendelőbe menet, a parkban találkoztunk. És a kölcsönös örvendezés után, hisz ritkán futunk össze, a pénteki napra terelődött a szó, mert az a Bőröndnapló napja. A sorozatomé, melyet várnak, amelyről beszélgetnek, amelynek kapcsán emlegetnek. És ezt eddig sokan, sokszor elmondták nekem. Ismerősök és még gyakrabban az ismeretlenek. Bevallom, mióta megismertem a dicséretnek, az elismerésnek ezt a különleges formáját, minden ilyen megszólításra emlékszem, mert életem legszebb, legtöbb örömöt okozó pillanatai közé tartoznak, amelyeket utolsó leheletemig viszek magammal, amelyekből a legrosszabb pillanataimban is építkezhetek. Köszönet érte. Köszönet minden olvasómnak. Ám lássuk, mit is zárok le? A Bőröndnapló 2018 januárjának első péntekén indult és 2021. de- cember 17-én, mikor ezt olvassák, jelenik meg utoljára. A közbeeső négy év alatt, a mai írással együtt 168-szor olvashatták az érdeklődők, és nézhettek minden alkalommal egy-egy szöveghez illő képet. Az online olvasók sokszor valamivel gazdagabb képanyagban gyönyörködhettek, amit az újságoldal behatárolt terjedelme nem tett lehetővé. Nem vagyok a számok embere, bár valamikor jó matematikusnak tartottak, akit ellenben egyáltalán nem vonzott a reál tudományok egyetlen területe sem, ha nem tekintjük kivételnek a zenét, amely egyesek szerint lekottázott matematika. Talán a matematikához van valami köze az arányérzékemnek is, amely sokszor segít eligazodni az írói nyelv, az értelmezés, a hangsúlyozás dolgaiban, természetesen a sok-sok olvasással együtt, hisz pótolni kénytelen a szervezetten szerzett tudás, magyarán, az irodalmi szakvégzettség hiányát. És ezúttal ismételten hálás vagyok kedves, nagyon kedves olvasóimnak, köztük irodalomtanároknak, akik nemcsak azt mondták el, mikor ismeretlenül megszólítottak az úton, hogy nagyon szeretik, amiket és ahogyan (!) írok, hanem azt is, hogy szinte hihetetlennek tartják, hogy az én foglalkozásom egészen más, azaz lélekbúvár vagyok és nincs semmilyen képesítésem irodalomból. Nagyon jólesett, hisz ember vagyok, és hiú. És bár nem öntömjénezésért írom ezt a befejezést, mégsem tudom megállni, hogy ne említsem meg ezeket a történeket, amelyek a legjobb bizonyítékai annak, sokadszorra, hogy érdemes írni, érdemes gondolkodni, tanulni és továbbadni mindezt. No de onnan kanyarodtam el, hogy nem vagyok a számok embere, ám számvetéskor úgy érzem, kellenek, jól mutatnak, bizonyos adatok, mert ezúttal mennyiségről is szó van. Összeszoroztam ezt-azt, és tetszik tudni, hány leütést (szebben karakternek nevezik) kellett tennem e 4 év alatt? Több mint egymilliót! És ez csak a végleges szövegekben megtalálható karaktereket jelenti. Hogy közben hányszor írtam át egész mondatokat, ritkán rövid részleteket, mennyit javítottam, cserélgettem fogalmakat, szépítgettem, pontosítottam, az szinte kiszámíthatatlan – talán még egyszer annyi, mint a végleges textusé. Fizikai munka is az írás. Hogy mit sikerült adnom ezzel a millió pötyögéssel? Ez a legfontosabb kérdés. Az emlegetett országok, alkalmanként tájegységek listája a következő: Olaszországból Toszkána–Umbria–Lazió és a Ligur-tengerpart, a Francia Riviéra, Ciprus, Málta, Marokkó, Egyiptom, Kína, Japán, Mexikó, Argentína, Brazília, Bolívia és Montevideó. Egyikről sem adtam – nem adhattam – teljes képet. Ottlétemkor is mindig csak egy nagyon pici részét ismerem meg, amely hozzáolvasással, más tájékozódással együtt is csak egy rész. De remélem, legalább az, ami számomra tudott és valamilyen szempontból fontos volt, eljutott az olvasóhoz is. Bizonyos aktualitások kapcsán szót ejtettem szülővárosomról, Szászrégenről is, meg Kézdivásárhelyről, ahova meghívtak. Többször írtam Budapestről, de inkább azt, hogy mit jelent nekem ez a város, milyen gondolatokat ébreszt és mikor merre halad meglátásom szerint. Hozzá ezután is rendszeresen visszatérek, mert fontos színtere életemnek és gyakran jelent sokféle értelemben vett támpontot. Barátságok meg a színházi és operaélményeim eredeztethetők innen, de a világ fejlődésének, nemzeti létünknek és gondolkodásunknak is sokszor fokmérője, illetve megkerülhetetlen iránymutatója a főváros. Minden lehetséges alkalommal írtam irodalomról és művészetről, amely az országok, népek karakterét, egykori vagy mai életérzését, esetleg épp saját hangulatomat képezik le mindennél pontosabban. Mivel az írás számomra mindig az életszemléletem megfogalmazása is egyben, igyekeztem kifejezéseket tisztázni, életérzéseket megmutatni, életviteli lehetőségeket, énszervezéssel kapcsolatos gondolatokat megosztani, melyek alkalomadtán továbbvihetők, megvalósíthatók mások számára is. Utazásaim bemutatásakor minden esetben tudatosan vállalt sajátos szemszöget alkalmaztam, és úgy gondolom, sikerült nemcsak hangulatokat, szépségeket és tudást közvetíteni, hanem sok tanulságot is, amelyek kimondását sokan díjazták. Az írásaim valószínűleg szültek ellenérzéseket is, amik azonban nem jutottak tudomásomra. Szerencsémre, mondhatnám, bár ez csak részben igaz. A teljes képhez, amit kiváltunk a negatív visszajelzések is hozzátartoznak. Az évek során, mióta az újságban írok az útjaimról, gyakran megkérdezték, miért nem lesz kötet belőlük? A válasz egyszerű: nincs pénz rá. Sehol, ahol pályázni lehet, nem áldoznak az úti élmények semmilyen megfogalmazására. De azért próbálkozunk ezután is. Januártól a kubai élményeim következnek. És sok egyéb, ami megelőzte és/vagy keresztezte az utamat. A cím, részben a koncepció is más lesz. Remélem, egy dolog nem fog változni, és sokan fogják várni ezután is az újság pénteki számát, meg az írásomat. Kívánom, hogy addig áldott, békés karácsony köszöntsön minden olvasómra, és egy örömteli, vágyaik teljesülését hozó új esztendőben olvashassanak minél több szépet, értékeset, jót, saját és a szerzők örömére!

Albert Ildikó