Amit most elmesélek Petőfi A négyökrös szekér című versének megírásáról, kevesen tudnak. Régi iratok, újságok közt kutatva akadtam rá a Sass Zsófia és Sass Erzsike elbeszéléseire az Új Idők című újság 1905-ös évfolyamának egyik számában. A nagy költőről nemcsak mint forradalmárról, néha hétköznapi dolgairól is kell beszélnünk. Így tehát a két érintett nő elmondása szerint teszem közzé a következőket. A gabonaaratásnak már vége volt. A termést betakarították. Gazda és aratók áldomást ülnek a jó termésért, a sikerült aratásért. Petőfi Sándor 1845 nyarán, az aratás vége felé volt látogatóban a Tolna megyei Borjád községben, ahová régi barátja, Sass István – aki akkor Pesten orvosnövendék volt – meghívta. A költő szívesen fogadta a meghívást és egy hónapot, július közepétől augusztus közepéig töltött Borjádon, barátja édesanyjának, özvegy Sass Istvánnénak vendégszerető házánál. A költő ott ismerkedett meg Sass Zsófiával és Károllyal, István testvéreivel. István húga, Erzsike nem volt otthon, a szomszédos Uzd községben volt nővérénél, Lídiánál, aki Pesty Jánosnak volt a felesége. A fiúk nem várták be Erzsike hazajöttét, hanem elhatározták, gyalog átrándulnak Uzdra. Az út a Sió partján vezetett. A nap vidáman sütött, a fiúk virágot szedtek, s mire Uzdra érkeztek, határtalan lett a jókedvük. Pesty János szívesen fogadta a költőt, Erzsike öröme kimondhatatlan volt, szemtől szembe állhatott a költővel, akinek versei már rég elbűvölték fiatal lelkét. A nap vidáman telt el, részt vettek az aratási ünnepélyen, a fiúk készültek haza Borjádra. István odaszólt Erzsikének: – Erzsók, te is jöjj velünk haza! – De hogyan – felelte a lány –, amikor ti gyalog jöttetek? – Dehogy kell gyalog mennetek – szólt közbe Pesty János –, itt vannak nálam az édesanyátok ökrei, amelyek behordani segítették a búzát, hazamehettek ökrös szekéren. A költő felugrott örömében. – Igen bizony, azon megyünk haza! Azon mentek haza, és másnap ennek hatása alatt megszületett Petőfi gyönyörű verse: A négyökrös szekér. A béres két deszkát tett a szekérre és a négyökrös szekér lassan megindult. Az idő gyönyörű volt. „Világos éj volt, a hold fenn vala, halványan járt a megszakadt felhőkben...” Az egyik deszkán ültek Petőfi és Erzsike, a másikon velük szemben István és Károly. „S valék szomszédja épp Erzsikének, A társaságnak többi tagjai Beszélgetének s énekelgetének…” Károlynak, akinek jelentékeny szerepe volt a költő későbbi életében (ő volt ugyanis az, aki a költő leveleit titokban Szendrey Júliának, Petőfi későbbi nejének kézbesítette a lány szigorú apjának tilalma ellenére) szép hangja volt, rá is kezdett a nótára: „Csipkés a szőlő levele Vártalak Rózsám az este…” A huszonkét éves költő lelkét elringatta a dal, gyönyörködik benne, mert a szép nótát szívesen hallgatta. A tizenhét éves Erzsike is egy szívvel, egy lélekkel énekel az ő kedves Sándor bácsijának. A költő elmélázva, elbűvölve szól Erzsikének. „Ne válasszunk magunknak csillagot? A csillag vissza fog vezetni majd A múlt időknek boldog emlékéhez Ha elszakaszt a sors egymástól minket…” A lány beleegyezik, igennel felel. „S választottak maguknak csillagot. Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott…” A csillag az esthajnalcsillag volt. Meddig ragyogott e csillag a költő egén, nem lehet tudni, de a lány – aki még 1905-ben is élt mint fehér hajú öregasszony – egéről nem ment le soha, mert a költőnek borjádi tartózkodása annyira belevésődött a fiatal lány lelkébe, hogy öregkorában is élete legszebb pillanatának tartotta e találkozást.

Gálfalvi Gábor