borús égbolt
Édesanyám, nem ilyen lovat akartam!
Ezt mondta Angela Merkel. Azaz nem pontosan, hanem azt, hogy „ez nem az az Európai Unió, amilyent szeretnénk”. Mert úgy gondolja, hogy a tagországok nem működnek együtt a menekültválság kezelésében, és ennek terheit a 28 ország közül 4-5 viseli.
Döbbenetes felvételeken követhető az interneten, ahogy tömegesen érkeznek Magyarországra a déli határrészen a menekültek. Fotókon elcsigázott férfiak, nők, gyermekek hada, többen közülük, amint átlépték a határt, a tulajdonképpen megfékezésükre épített drótkerítés tövében omlottak össze a kimerültségtől, és aludtak el immár azzal az édes tudattal, hogy az Európai Unió földjére értek. Ami számukra az ígéret földjének tűnik.
Végignézve a felvételek sokaságát, nincs, hogy ne ébredjen fel az emberben a szociális érzékenység, az empátia azon szerencsétlenek iránt, akik különböző okokból elhagyják otthonukat, több ezer kilométerrel odébb nem kívánt, nem óhajtott vendégként, idegenként megérkeznek, és megpróbálnak új életet építeni. Bizonyára a migránsok többségének csomagjában egy-egy külön élettörténet, elszenvedett traumák, tragédiák sora lapul, amelyet, ha részleteiben ismernénk, kevésbé nyugodt lélekkel hajtanánk álomra fejünket otthonaikban. Ennek ellenére Jean-Claude Junckernek, az Európai Bizottság főbiztosának minapi üzenete, miszerint az európai polgárok tárt karokkal kellene fogadják a menekültek hadát, valahogy mégsem szólt a szívemből.
Úgy tűnik, Európa vezető politikusainak kicsúszott kezéből a gyeplő. Mikor még meg lehetett volna fékezni az áradatot, humanitárius okokra hivatkozva nem tették. Most, amikor kontrollálhatatlan méreteket öltött a migráció, egyesek még mindig hajtogatják a „szeressük egymást, gyerekek” mantrát, miközben mások már akár a NATO bevetését is emlegetik, mint ahogy egy cseh kormánytag tette. Szóval teljes az összhang. És eközben az unióban lassan eluralkodik a káosz.
Jelen pillanatban a menekültek minden nap ezresével érkeznek Európába. Bár Magyarország „csak” tranzitország, már komoly, mérlegelendő gondokkal küzd. Mit fognak kezdeni ennyi emberrel azok az államok, amelyek végcélként lebegnek a hatalmas tömegek lelki szemei előtt?
És mit fog kezdeni velük Európa? Mit lehet kezdeni azoknak az embereknek a tömegével, akiknek az európai dimenzió, az európaiság teljesen üres fogalom? Akiknek az európai kultúra alapját képező kereszténység idegen, érthetetlen, netán ellenséges? Az európaiság egyik ismérve, ahogy Karikó Sándor fogalmazott egy tanulmányában, hogy képviselői „önmaguk létét és társadalmi jelentőségét átlátó, építő s kontrolláló individuumok. Akik megszabadultak a szolgatudattól és szolgaléttől. Akik számára legdrágább érték a szabadság”. Nézem a fejkendőkbe burkolózott asszonyokkal tarkított tömeget a felvételeken. Vajon számukra szentek ezek az értékek? Vajon számukra is ugyanazt jelenti Firenze, Michelangelo Dávidja, da Vinci Mona Lisája, Balzac, Thomas Mann műve (hogy csak találomra emeljek ki a sorból pár nevet, ami kapásból eszembe jut, ha európai kultúrára gondolok), mint nekünk? Az európaiság ugyanis meghatározott kulturális örökséget (is) jelent. Fogunk tudni mi, európaiak „egy nyelvet beszélni” azzal a sok százezer emberrel, aki teljesen idegen kultúrából, szokásvilágból érkezik? Fognak tudni ők velünk egy nyelvet beszélni? Fognak akarni? Lesz számukra valaha fontos mindaz, ami nekünk az identitásunk, kultúránk része?
Többen vannak, akik párhuzamot vonnak a mostani menekültáradat és az 1989 előtti években tőlünk Nyugatra menekülők között, vagy éppen a jelen pillanatban tőlünk Nyugat-Európába szerencsét próbálni indulók között. Szerintem ez a hasonlat sántít. Mert igaz ugyan, hogy az európai nemzetek közötti kulturális különbségek sem elhanyagolhatók, sőt. Esetükben mégis volt egy közös alap: az európaiság. Az a közös alap, ami Európát most elárasztó tömeggel nincs meg.
Forró-Erős Gyöngyi
