erős felhőzet
kevés felhő
szórványos felhőzet
Csizma a konyhaasztalon 5. - Két szem köles egy zsákban
Feszít, mint két szem köles egy zsákban, annak is a sarkában – mondja réges-régi közmondásunk az olyan emberről, aki többre tartja magát másoknál, pedig erre semmi oka sincs. A köles valamikor egyik alapélelmiszerünk volt, tulajdonképpen ma is az a Föld népessége egyharmadának. Afrikában és Ázsiában termelik a legnagyobb mennyiségben, főként ott, ahol kevés az eső és sok a napsütés. Akkor növekszik a legjobban, ha legalább három hónapon át süt rá a nap. Itthon mostanság jelent meg a kereskedelemben, főleg a hántolt köles, de ha vásárolni szeretnénk, akkor többnyire a natúrboltok polcain kell keresnünk, még (vagy inkább már) nem annyira közismert, mint megérdemelné, és nagyrészt azok veszik, akik a reformtáplálkozás hívei. Szinte érthetetlen, hogyan került ennyire a feledés határára Európában, miközben mindvégig itt volt az orrunk előtt! Sok régészeti ásatási lelőhelyen előfordul, a legrégebbi leletek a bronzkorszakból valók. Az első írásos adatok a kölesről az időszámításunk előtt 7000–5000 év közötti Kínából származnak, őshonos gabonanövény volt és megelőzte a rizstermesztés elterjedését. Észak-Kína területén az egyetlen őshonos gabonanövényként tartják számon, ma is alapélelmiszernek számít. Annyira tisztelték ezt a létfontosságú növényt, hogy az időszámításunk előtt a 11. században megalakuló Csou-dinasztiát a nemzetség isteni ősének, Köleshercegnek tulajdonítják. Attila hun királynál követségben járt Priszkosz leírja, hogy hosszú útja során a falvakban, de a királyi udvarban is mindenütt köleskásával kínálták. Az ókori filozófusok is kedvelték Kínában, Indiában, Egyiptomban, Görögországban – mellesleg csaknem mind vegetáriánusok voltak, merthogy a húsevés gátolta volna őket az aszkétikus életben, és abból az eszméből is kiindulva, hogy az állatok is „megérdemlik” az erőszakmentességet. Az emberek, főleg a nagyon meleg vidékeken, abban a korban viszonylag kevés húst ettek, de sok haszonállatot áldozati, szakrális célra tartottak, tehát nem maguknak, hanem az isteneknek. Végül is a mai vallásos böjt is mindig húsmentes napokat kér. Platón Állam című, az ideális államformáról írt könyvében arról értekezik, hogy ott (majd) a polgárok táplálkozásában csak növényi eredetű étel lesz. Püthagorasz egyenesen magasztalta a kölest. László Gyula a Csongrád megyei Felgyő falunál végzett régészeti feltárások leleteiről írja (A honfoglaló magyarság a régészeti kutatás tükrében, 1984): „Az állatvilág, ló, szarvasmarha, juh, baromfi, kutya, majdnem azonos volt falusi háztartásainkkal. A pollen- és növénymag-leletekben a búza, az árpa és a köles vezetett. Ehhez járult a töméntelen malomkőtöredék, mint a földmívelés emléke. Egyszóval a honfoglalás kora, Árpád-kori Felgyő falu valóban százszor közelebb állott századfordulónk falujához, mint nyelvészeink finnugor szavaink alapján megrajzolt kezdetleges házaihoz és településeihez.” A magyar krónikákban Hunyadi Jánosról jegyezték föl, hogy a várnai csata után a hideg köleskását jóízűen megette. A 17. századi török világutazó Evlia Cselebi is említi a kölest, amivel útja során, tájainkon megvendégelték, de sajnálkozott is, hogy itt nem terem meg a rizs, tehát be kellett érnie ezzel. Jókai Bálványosvár című regényében is megjelenik a köleskása, itt nem ételként, hanem a kun vezér példálózásaként, lefitymálja a székelyeket, hogy a tanácsban egy fiúleány van: „Bolond szokás! A húst vérben, a köleskását tejben főzik, nem összevissza.” A köles a székelyeknek ősidőktől fogva, még a 19. században is fontos tápláléka volt, zsírban pirított hagymával készítették, leginkább meleg reggelinek. Való igaz, akkor már nem voltak fiúlányok a tanácsban. Van, aki a gabonák királynőjének nevezi ezt a ma újra felfedezett ősgabonát. Dicséretéhez tartozik, hogy könnyen emészthető, magas rosttartalma növeli a jóllakottság érzését (szegény embernek nagy szüksége van erre!). Böjtöléskor, valamint alacsony kalóriatartalma miatt fogyókúrákban is jó szolgálatot tesz. Mondják, hogy ha erőtlennek, kedvetlennek érezzük magunkat, segít egy tál köles. Veszelszki Antal orvos és botanikus 1798-ban megjelent A növény-plánták országából való erdei és mezei gyűjtemény, vagyis fa és fűszeres könyv (ma Fa- és fűszeres könyv rövidített címen emlegetik) műve, amely félszáz növényt sorol fel, így ír a kölesről: „Felső bojtos fejeiben vannak sok sárga magvacskái, melyekkel nemcsak a tótikás [tótok – szlovákok] nemzetek, hanem a mi magyarjaink is tejben, kövér húslében vagy vízben jól megfőzve, vajjal, vagy szalonnával jól megzsírozva, egész házak népét naponként kielégítik.” És említsük meg végül a kölesből erjesztett ősi sörféleséget, amit boza néven ismertek és fogyasztottak honfoglaló őseink. Volt is egy mondása eleinknek: föléled, mint a bozacibere – jókedve lesz.
Kozma Mária
.jpg)
