szórványos felhőzet
borús égbolt
kevés felhő
Csizma a konyhaasztalon - 3. Székely só, sótalan élet
Az ókorban és a középkor elején inkább éltek volna sótalanul azok, akiknek termőföldjeit az ellenség sóval hintette be, elpusztítva a termést. Vegyi háború volt ez a javából… azazhogy lett volna, mert erre kevés és ritka bizonyíték van, bár a só történetével kapcsolatosan szinte mindig megjelenik, ami azonban bizonyos, hogy rossz kívánságként, átokként félelmet szült. Akkoriban nem volt annyi temérdek só, hogy ezt ilyesmire pazarolták volna. A sózás ugyanis drága mulatság maradt sok évszázadon keresztül. A só, amit fehér aranynak is neveztek, igencsak értékes volt. Kereskedtek vele, de fizetőeszközként is használták. Rómában a légiósok zsoldját például sóban fizették, lehet, hogy erdélyi sóval is. Rákóczi Ferenc még a 18. század elején is kősóban adta ki tisztjeinek a fizetséget. A só mint fizetőeszköz a régi magyar nyelvben is tükröződik: a neve sallárium volt, ami a latin salariumból ered, jelentése szerint sópénz, azaz sóval való fizetség. Már Szent István király korából ismeretesek sót szállító tutajok a Maroson. A szabad székelyek sójoga és ezzel kiváltsága hol keserű pirula, hol mézesmadzag volt a fejedelmek és királyok politikájában. Az erdélyi fejedelmek választási feltételei között szerepelt a székelyek ősi sójogának tiszteletben tartása is. Mátyás király megerősítette a székelyek szabad sóbányászati és kereskedési jogát. Minden székely háztartásnak joga volt évente bizonyos mennyiségű ingyensóhoz, ami bémenjen az ő életire (az élet a régi nyelvben belsőséget, telket, családi háztájat is jelentett). 1562-ben azonban a székelyföldi felkelések miatt II. János Zsigmond büntetésből lefoglaltatta a parajdi sóbányát a királyi kamara javára. A parajdi sót a 15. századtól kezdve székely sónak nevezték, a só nevet adott egy tájegységnek is: Sóvidék. A só szállításának útját máig fennmaradó nevek jelzik a népi emlékezetben. A híres Régi Sóutak összekötötték a Parajdi- és a Gyergyói-medencét. A csomafalvi Régi Sóút a Somlyó pataka mentén haladt, érintve a Délhegy mezejét, valószínűleg már a rómaiak idejében is használták, kora középkori eredetű. A gyergyóalfalvi (borzonti) eredeti Sóút a mai Régi Só útja Gyergyóalfalu–Parajd között, a 20. század elejétől csak erdei út, mert 1900–1903-ban új utat építettek, amely szerpentinekkel vezet a Bucsin-tetőn át, s ezzel eltüntették a hirtelen, meredek emelkedőt, ami a réginek jellemzője volt, és igencsak megnehezítette a szekereket húzó lovak dolgát. Ez az Új Só útja nevet viseli a köztudatban. Petelei István (1852–1910) a méltatlanul ritkán emlegetett remek székely író és publicista korfestő novellá i cselekményének gyakori helyszíne éppen ez a vidék. Két fehérnép című novellájában így ír a Bucsinról: „A Bucsinon szép aztán az ősz! Parajd felől a bikkek [bükkök] és a cserék kiöltözködnek ilyenkor sárgába, veresbe, barnába. A sziklák oldalán is tobzódnak a színek. Kéttenyérnyi egyforma szín sincsen rajtuk. A Küküllő vize szinte fekete messziről, a fehér fény fölcsillanva ott, ahol kő áll a víz árjában. Ekkor még zöld a fű a martján, s ahol a nyáron nefelejcs mosolygott, őszre a guzsalyvirág kék kelyhe pattan ki a gyepből erőtlen szárán. A nagy Bucsin derekán szörnyű trachit sziklák szürkén, hidegen nézik le az eleven, színes rengeteget, amely halódó állapotában úgy felpiperézi magát, mintha nászra készülne. A Bucsinon az egész Gyergyó átjár Udvarhelyszékre s a deszkát a hetivásárra, Nyárádszeredára ilyenkor hozzák. A Bucsinon nincs falu, csak a három fogadó, s itt etetnek a szekeresek.”
A statisztikai adatok, egészségügyi felmérések azt igazolják, hogy a mai ember – hacsak szigorú diétára nem fogja őt az orvostudomány – egyáltalán nem él sótalan életet. Olvasom, hogy egy átlag magyar hetvenéves koráig 500 kilogramm sót fogyaszt el, egy négyfős család háztartásában ez két tonna. Az időszámításunk előtti 8. században a híres hallstatti sóbányában ennyi sót termeltek ki évente. Egy angol tudománynépszerűsítő hetilap szerint az angolok naponta 8-9 gramm sót, az észak-amerikaiak 10-12 grammot, a magyarok 15-20 grammot fogyasztanak. Összehasonlításul: az ember napi szükséglete 1,5-2 gramm. Nem érhet tehát a sótalanság vádja bennünket. Az életmódtanácsok állandó témája a sózás elmarasztalása, vagy dicsérete. Ehhez persze hozzátartozik, hogy óriási üzlet a só bányászása, kereskedelme, és élelmiszeripari felhasználása. A sószóró vagy sótartó kecses kis edénykéje az egészséges étkezést hirdető éttermekben már nem a teríték kelléke az asztalon, és mint tudjuk, az illemszabályok is a konyhaséf iránti sértésnek minősítik, ha a vendég az első falat után ádázul sózni kezd.
Kozma Mária
.jpg)
