Egyre gyakrabban találkozni etnikailag vegyes párokkal vagy házassággal, s az emberek folyamatosan felülvizsgálják a nem „hagyományos” kapcsolatokról kialakul percepciójukat, a hozzá való viszonyulásukat. Mindemellett az etnikumhoz kötődő határok – ezek kijelölése, fenntartása és a róla való egyezkedés – fontos szerepet játszhat a partnerválasztásban. Hogyan alakulnak az etnikumközi kapcsolatok a mai szocio-kulturális környezetben? Melyek a kihívások? Vagy az elégtételek? Milyen jellemzők teszik különbözővé/hasonlóvá az azonos etnikumhoz tartozó párok kapcsolatához? Végeredményben csak egy újabb különbség? Néhány pár saját élettapasztalatáról számol be. Ioana Moldovan felvételei és szövege. Minden hónapban 13-án Maria és Cetin köszönti egymást: Isten éltessen! Soha nem hagyják ki. Ezen a napon ismerkedtek meg 2005 augusztusában, miután egy közös barátaik által alkotott házaspár többször megpróbálta összehozni őket. Az első kísérletek kudarcba fulladtak, mert Cetin igyekezett kivonni magát azzal, hogy a hétvégeket Techirghiolon tölti szüleinél. Mikor a városban maradt, a szombati napot a takarításra szánta. Így történt, hogy a Mariával való első találkozáson, anélkül, hogy észrevette volna, Cetin erős Domestos illatot árasztott. Nevetve számol be arról az estéről és a Mariát meglepő három jelenetről. Az első: a házaspár Mariának virágot meg egy kis ajándékot hozott, lévén, hogy másnap névnapja volt. Tatár lévén, Cetin nem tartotta nyilván a szentek ünnepeit. Felötlött benne iskolás kora, amikor az osztály végében lévő padjában ülve valahányszor virágot adott egy osztálytársa a tanárnők egyikének, bekiabálta, hogy az az egész osztály nevében van. Most is Cetin a házaspár mögé somfordált és testbeszéddel próbálta nyilvánvalóvá tenni, hogy ő is hozzájárult az ajándékozáshoz. Maria azonban kijátszotta a tervét, mert megkérdezte: Kitől van a virág? „Csak hogy tudjam, kit kell megpuszilnom…” Nem akart hazudni, így egyet hátralépett.

– Ki más tehetett volna fel egy olyan kérdést, amellyel valakit – ez esetben engem – ennyire kellemetlen helyzetbe hozhat – jegyezte meg Cetin, hozzáfűzve, hogy tetszett ez neki.

A második eset: a vendéglőben Cetin számára is rendelt Maria, mondván a pincérnek, mikor az Cetintől kérdezte, milyen salátát szeretne, hogy csak az általa rendeltet hozza, mert azt elosztják. – Még most is nevetnem kell, hogy lám, helyettem válaszolt – idézi fel Cetin. A harmadik történet útban hazafelé esett meg, Miután végig hallgatta a fiú színes beszámolóját arról, hogy miként szórakozik a barátaival Konstancán, a lány megkérdezte: – De hát te keresel… Mennyit tudsz félretenni? – majd figyelmeztetően ecsetelte, hogy nem jó többet költeni, mint amennyit keres. – Addig még nem találkoztam olyan emberrel, aki ennyire közvetlenül megkérdezze, hogy mennyi pénzt tudok megspórolni… Legalábbis nem az első randinkon – mondja Cetin. – Egy ilyen lány kell nekem, gondoltam akkor, ugyanis gátat vethet a költekezéseimnek. Mivel rosszul érezte magát amiatt, hogy nem vásárolt ajándékot a lánynak, Cetin másnap meglepte Mariát egy zöld blúzzal, ugyanolyan színűvel, mint a korábbi estén viselt ruhadarabja, a Miért szeretjük a nőket című könyvvel, egy csomag keksszel, és újabb randira hívta. Négy év múlva összeházasodtak. A szülők nem tudtak a viszonyukról. – Akkor mutattam be, amikor eldöntöttük, hogy összeházasodunk – mondja Cetin. A kis muszlim tatár közösségben, amelyben felnőtt, Cetinnek, akárcsak az összes többi gyermeknek minduntalan azt mondták, hogy mennyire fontos a vallás és a nemzetiség megőrzése, elsősorban muszlim nőt kell elvenni, másodsorban tatár legyen az a nő. – De miért? Ez a kérdés határozta meg a személyiségemet – mondja Cetin.

Kisgyermekként sem fogadtam el, hogy etnikai szempontok alapján válasszam meg a barátaimat.

Az általános iskolában Cetin osztályának fele török meg tatár volt. – Legjobb barátom egy román, egy makedon, egy török meg egy tatár fiú volt. Így alakult – mondja a fiú. Mindennek dacára nehezére esett bejelenteni a szüleinek, hogy román lányt kíván elvenni. – Hogyan hozzam Neni és Babai [anya és apa] tudomására anélkül, hogy összetörném a szívüket? Hosszasan készült az eseményre. Minden este a Koránt olvasgatta, egyik oldalt a másik után, egyik verset a másik után, míg rá nem talált arra, amelyik szerint szabad neki keresztény nőt feleségül venni. És talált vegyes házasságban élő tatárokra is példát, és olyanokra is, „akiknek kisiklott az élete amiatt, hogy megtiltották számukra a vegyes házasság kötését”. Előkészítette a Mariára és annak családjára vonatkozó lehetséges kérdésekre is a válaszokat, szem előtt tartva saját szülei szempontjait, „mert hát megbízható emberek”. Egész stratégiát dolgozott ki arra a hétvégére, amikor hazament a hírrel. – Ha már megérkezésemkor, szombat reggel elmondom, két napig kérdéseikkel és aggodalmaikkal fognak ostromolni – mondja Cetin. – Eldöntöttem, hogy vasárnap déli 1 órakor állok elő a hírrel, mert délután 3 órakor már indult az autóbusz Konstancáról Bukarestbe. S azt is eldöntötte, hogy külön-külön hozza a szülők tudomására. Előbb az édesanyjának mondta el, abban a reményben, hogy ő majd a pártjára áll, mikor az apja elé kerül. Édesanyja azonban sírni kezdett. Megpróbálta megnyugtatni az idejében előkészített érvekkel.

– De mi megértjük egymást. Nem mondhattam azt, hogy szeretem, mert ilyesmiről nem beszéltünk a családban, ez nem egy olyan érv volt, ami hatott volna. Hogy megértjük egymást, az igen.

Majd elmondta az apjának is. – Nézd, megismertem egy lányt. – Ejha, ez nagyon jó, bravó. – És szeretném feleségül venni. – Ejha, az még jobb, bravó. – És román… Szünet. Majd ő is sírni kezd. – Sírt az apám, s erre az anyám is sírni kezdett. Leszívott energiával, de megkönnyebbülve hagyta el a házat. Megszokott dolog volt, hogy Cetin minden reggel telefonon hívta az édesanyját, aki mindig beszámolt mindenféle dologról. Miután tudtára adta nősülési szándékát, ridegnek és sírósnak érezte anyja hangját, s csak igen-nel meg nem-mel válaszolt a kérdésekre. Aztán egy nap minden megváltozott. Visszatért a kedve, jóízűen beszélgetett, hallatszott, hogy közben mosolyog.

– Álmot láttam – mondja Neni. – Megnyugodtam, ulum, minden rendben lesz. Két szép fehét lovat láttam álmomban, olyanok voltak mint a mesében, s ugyanazt a szekeret húzták. És rájöttem, hogy azok ti vagytok, te meg Meryem [így nevezi Memi Mariát].

    Cetin elmeséli, hogy édesanyja mindig különleges viszonyban volt az álmokkal, s ő szívesen hallgatta, amikor anyja álmairól számolt be. Rövidesen Maria Cetin szüleinek és családjának kedvence lett, Cetin rovására, mint azt ő maga szereti mondogatni. – Neni szeme könnybe lábadt, mikor hallotta a menyét tatár szavakat kiejteni, vagy amikor meghallotta, hogy a Ramadán idején Maria korán kell, hogy nekem még napfelkelte előtt elkészítse az ételt – mondja Cetin. Az iszlám szertartás szerint tartották az esküvőt.

– Találtunk egy hodzsát, aki ellátott jó tanácsokkal, útravalóval – mondja Maria –, egy rendkívüli emberrel, aki támogatott engem, és akitől nagyon sokat tanultam.

Nem kellett áttérnem az iszlám hitre, azt mondta, csak akkor kell felvennem az ő hitét, ha én is szükségét érzem és akarom, de ez nem követelmény ahhoz, hogy összeházasodjunk. Noha a Maria szüleivel mindvégig nyíltan megbeszélhettek mindent és nem voltak gondok kapcsolatukban, Maria szerint az egyházi esküvő volt az a pillanat, amikor mindenki megnyugodott. Amikor hallották, hogy a hodzsa – aki nyíltan és szabadon beszélt – elmagyarázza nekik, hogy nincs senki kárára az, hogy a házastársak egyike ortodox, a másik muszlim. Maria szívesen gondol az első ünnepi látogatásra. – Láttam, milyen szép, mikor összeül a család, a fiatalok az öregeknél gyűlnek össze, a szülőket meglátogatták testvéreik, mindenki a házastársával, az unokákkal, s mindannyian körbeülik az asztalt. Cetin népes családból származik, három fivére és két nővére van, míg Mariának csak egy bátyja van. Nevetve emlékeznek arra is, hogy Maria, nem ismerve a ház szokásait, Cetin apjánál érdeklődött, mit hogyan kellene tenni. A tatároknál a családfőnek nem lehet ellentmondani. – Nehéz volt, míg felvettem a ritmust, mert előzőleg senki nem készített fel – mondja Maria –, így fordulhatott elő, hogy apósomra néha rákérdeztem, hogy „miért?”, mire ő felmérgelődött. „Mert így van a tatároknál, így van nálunk!”, mondta. S erre azt válaszoltam, nincs honnan tudjam, ha senki el nem mondja nekem.

– Fontos volt számunkra a hagyományok tiszteletben tartása, éltetése. S mivel eltérő időpontban vannak az egyházi ünnepeink, nem volt kérdés, hogy most éppen melyiket üljük meg – folytatja Maria.

S fel is karolták egymás ünnepeit, szokásait. Tisztelete jeléül Maria eldöntötte, hogy nem eszik többé disznóhúst. – A szüleim is hasonlóképpen tettek. Karácsonykor például, mikor sokféle, disznóból készült eledel kerül az asztalra, nekünk marhahúsból vagy bárányhúsból főznek. Sőt, ők is kezdték megkedvelni ezeket az ételeket. Édesanyám például külön edényeket tart a kétféle ételnek, hogy ne szennyezze be őket. Tiszteletben tartja ezt a szokásunkat, s elsősorban a vejét tiszteli általa. Ők eszik a saját ételeiket, mi a mieinket, mindig nagyon figyelünk erre. Cetin nagyra értékeli mindezt. – Számunkra van egy olyan dolog, hogy mindkettőnknek fontos mindabban, amit teszünk, hogy jól érezzük magunkat, s nem igazán törődünk azzal, hogy mit mond róla a világ – mondja Cetin. – Semmi értelme annak függvényében alakítani az életünket, hogy mit szól hozzá egyik vagy másik. S itt utal a közösségi háló időnként kapott kommentárokra, amelyben tatárok nehezményezik, hogy román nőt vett feleségül. – Mikor a környezetemben valaki meghallja, hogy muszlim a férjem, azt mondják: „jaj, szegény fejed, meglátod majd, mi lesz később” – mondja Maria. – Még a lakószövetségtől is a nő rákérdezett a családnévre, mikor beköltöztünk a lakásba: „Ali?”. S mikor mondtam, „igen, a férjem tatár”, azt válaszolta: „jaj, szegény fejed, majd meglátod később mi lesz”.

– Az a fontos, hogy kölcsönösen meghallgatjuk egymást, sokat beszélgetünk és mindent elmondunk egymásnak – mondja Cetin.

– Köztünk is alakul ki feszültség, mint minden családban, de közösen megbeszéljük és mindig megtaláljuk a megoldást – fűzi hozzá Maria. – Van egy jelmondatunk: soha nem fekszünk le haraggal és egyikünk sem mehet elé otthonról haragosan. Midig mosolyogva kell elhagynunk a házat, tudva azt, hogy minden rendben van. Közös szenvedélyt is felfedeztek: szaladnak, maratoni versenyeken vesznek részt, és imádnak utazni kettesben.

– Szeretünk idegen helyeket felkeresni, jönni-menni. Kitűzött célunk is van: hat kontinens hatvan országában hatszáz várost szeretnénk meglátogatni húsz év alatt. Jelenleg harminchárom országnál és százhúsz városnál tartunk – mondja Maria.

– S azt is kitűztük magunknak, hogy két év múlva, insalláh [ha Isten is úgy akarja] úgy legyen, kilencven nap alatt megkerüljük a földet. Hogy vegyünk ki három szabatikus hónapot éppen akkor, amikor mindketten betöltjük a 45 évet. Maria kilenc hónappal idősebb Cetinnél, így évente három hónapig, januártól áprilisig azonos korúak. De addig sem hagyják, hogy észrevétlenül teljenek el az évfordulók. – Minden évben az emlékeinket fényképeken örökítjük meg – sok fotót készítünk, mert örömöt okoz számunkra, hogy közös emlékeink legyenek –, hogy ne múljanak el észrevétlenül, mert ezek a mi pillanataink, szép pillanatok, és nagyon örülünk nekik – mondja Maria.   A Common Ground nyolc dokumentumfotóban elmesélt történetet jelent arról a közös terepről, amelyet különböző etnikumú emberek keresik a helyüket. A fotókat Fodor Zsuzsánna, Ioana Moldovan, Andrei Pungovschi, Mircea Reștea és Bogdan Dincă készítette. A Documentaria projektjét a News Spectrum Fellowships és az International Press Institute támogatta. Link a teljes projekthez: https://www.commonground.documentaria.ro/wp/