Most abból az alapgondolatból indulok ki – mivel látom, hogy kies honunkban mindenfelé falu- és városnapokat, fesztiválokat, országos és regionális találkozókat tartanak –, hogy nagy az öröm, nagy a felszabadultság-érzése bennünk. Úgy éltünk heteken-hónapokon át, mintha búvópatakok lennénk. Hol a felszínen, hol elrejtőzve, még az élettől is és mindenféle normalitástól félve. Úgy tűnik, hogy most végérvényesen kiszabadultunk. Felszabadultunk volna? Mintha. Vagy mégsem?... Emlegetik a negyedik hullámot, bár úgy véljük, hogy az nagyon messze van tőlünk. Valahogy úgy vagyunk ezzel a fenyegetéssel is, mint voltunk tavaly januárban a „rendessel”, amikor a „sima” koronavírus fenyegetését kezdték jelezni a sajtóban. Hogy Kína messze van. Hogy Dél-Afrika… Hogy Anglia… Hogy Paraguay… Hogy az nem a mi bajunk. Mígnem aztán itt is megjelent. Nem kellett túl sokat várni a rendkívüli jelenségekre. Gyökeresen megváltozott az életünk, olyannyira, hogy már-már hihetetlennek tűnő élethelyzetekbe kerültünk, álarcosan jártunk a bankba pandémiánk idején – például –, és nem történt semmi különös, elintéztük a dolgainkat, senki nem vélt minket viszkisnek. És a boldogulás reményében lemondtunk az üdvösségszerző cselekedetekről, olykor pedig a munkáról is, vagy csak eljátszottuk, mintha dolgoznánk. Úgy éltünk, mintha… Szóval olyan helyzetekben jártunk-keltünk, voltunk-éltünk, amelyeket nem kívánnánk amúgy senkinek. Sok volt az egészben a színjátszás. Maguk a hatóságok sem tudták olykor – hiszen tanulni kell a krízishelyzetekben való viselkedést –, hogy mi a helyes. Vagy azt sem, mi a helytelen. Olyan döntéseket hoztak, hogy azok már-már a nevetségesség szintjeit súrolták. Egyébként az „álladalom” egyáltalán nem bölcs, miért lenne az, hiszen belőlünk, gyarlókból tevődik össze, s ráadásul még a vezetőket is mi választjuk, vagy ők, a korlátolt megválasztottak ültetik el valamelyik polcra a csinovnyikokat… És a sokféle korlátoltság mindjárt hatványozódik, hogyha halmokba gyűjtik. A média pedig csak kullog most az ünnepek eseményei után. Hiszen képtelenség teljesen megmutatni kifelé azt a sokfajta örömöt, amelyben tobzódik az öröknek hitt vasárnapban, szerte a szűkebb, vagy a tágabb élettérben az ember, ahogy fel-fel serken az a sok evoé a stadionnyi tömegekben. A krónikás nagy garral meg azon igyekszik, hogy megőrizhessen és tükrözzön valamit a rivaldafényből. Általában nem hitelesek a jelentései. Csak apró forgácsok, üvegcserepek, amelyekből a nagy egész nem rakható össze. Ahhoz, hogy „tudók” legyünk, ott kell lennünk. Ha ott vagyunk, benne a sűrűjében, akkor meg minek kell beszélni, meg minek írni róla?! Legyünk ott, legyünk részt vállalók. A többi mellékes. Valami olyan érzés járja át az embert ilyenkor, mint az általános mozgósítások idején, amikor mit sem tudni a másnapról, de azért kivilágos-kivirradtig… Ki tudja lesz-e, s ha lesz, vajon mit hoz a holnap? Azonban mégiscsak a munka, a rendes hétköznap medrében lenni a jobb. Mert az életnek az ad értelmet. És abból fakadhat majd ismét az ünnepi eseménysor. Majd máskor, ha megérdemeljük… Ilyen gondolatokkal kezdtem a hétfőt. Csakhogy meglegyintett az áramszünet a székely anyavárosban. Ettől is elszoktunk a verőfényben. Hiszen az alapszolgáltatások annyira maguktól értetődően vannak, „csak úgy”, akár a víz, a levegő, az élethez elengedhetetlen gravitáció. Mert nem feledhetjük, nem szabadna megfeledkeznünk egy másodpercig sem arról, hogy nagy jódolgunkban mennyire törékenyek vagyunk.

Simó Márton