Kívánhat-é ember többet: derékaljnak szülőföldet ... (Kányádi Sándor) [caption id="attachment_59210" align="alignright" width="189"] Fotó: Bálint Zsigmond[/caption] Vajon Antal Imre földi – élő óhaja – alkotói lelke, szelleme kívánt-e éltében mást, mint a Tatros-völgyében, a Gyimesek földjében az örök nyugodalmat. Ki volt Ő? Egy kor áldozata? Egy igazságtalan elbírálás sunyítása? Igen, ez egy kor értelmezése nem a tehetségről, a tudásról, hanem a hovátartozásról. Egy serdülő ifjú lelke és jövője!? Veszítettem, de az élet földhöz vágott labdája mindig felém pattant. Szembenéztem a holnappal, és mi maradt: a hit, az élni és alkotni akarás. Vállaltam mindazt, amivel a túlélést és a mindennapokat megéltem. Dolgoztam, és valami belső sugallat azt diktálta: a tied lesz a holnap. Ez az üzenet átsegített, és egy új világot, az én világomat tárta elém. A végtelen hegyek csendje-morajának örök visszacsengő mondáiban-meséiben kialakult lelkemben a saját Énem. Feltettem sokszor magamban: Antal Imre, Te végül is ki vagy? Most, hogy Imre barátunk átlépted a végtelent és a Gyimesi-havasok horizontvonalát, bizonyságul a kék égre íródik neved: „a Gyimesek festője és grafikusa”, a csodálatos nevelő, a vidék nemzetközi zászlótartója. A csend, a nyugalom példája voltál. Isten nyugalma és a szeretet áldja lelkedet, lényedet és az egész munkásságodat! Isten veled! Márton Árpád